Hárman egy ellen

Legnagyobb bajuk az az új alkotmánnyal, hogy tiszta állapotokat teremt. Utálják a stabil viszonyokat, emiatt ragaszkodnának a képlékeny jogszabályi háttérhez, a nemcsak láthatatlan, hanem vágyaik szerint észrevehetetlen alkotmányhoz

Mikor lesz vége a progresszivitás címén folytatott balos hátra haladásnak? Meddig tartható az az abszurditás, hogy ha a polgári oldal nem fogadja el a balliberális fél önkényes leminősítéseit, agresszivitással vádolják? Már attól, ha pusztán védekezni mer. Ha még tetézi azzal a diktatórikus magaviselettel, hogy racionálisan érvelve emancipáltan viselkedik, az maga a kénköves szélsőség a posztkommunisták szemében. Mindezt azért érdemes felemlíteni, mert napjainkban olyan támadássorozat bontakozik ki ismét látszólag a kormányzat, valójában az alternatívát nyújtó jobbközép, konzervatív gondolkodásmód ellen, ami alapkérdéseket vet fel. Mindegy, miről van szó. Médiatörvényről vagy alkotmányról, ha önálló értékrenddel jelentkezik az országnak a bukott neoliberális válaszokat elutasító nagyobbik része, hisztérikus reagálásokat vált ki. Márpedig ezzel a számukra szokatlan, egyenjogúsított jobbközép magatartással meg kell barátkozniuk. Nem valószínű, hogy a szilárd európai kereszténydemokrata, konzervatív prioritásokat alaptörvényi szintre emelő polgári oldal hajlandó lenne elbizonytalanodni a szidalmak hatására.
Végérvényesen befellegzett annak az informális kettős hatalomnak, amit még a radikális jobboldaliak is respektálnak a ballib véleménymonopolisták sztárolásával, csak színleg ágálnak ellene. Érthető a nemzetközi baloldalt és anarchistákat újra fellármázó sikoltozás, de hát be kell lássák: semmi sem tarthat örökké. Navracsics Tibor mondott e témában megszívlelendő szavakat a fiatal politológusok Policity fórumán. A miniszterelnök-helyettes emlékei szerint a történelemtanítás csak annyiban változott az utóbbi húsz évben, hogy Marx nevét kivették a szövegekből, és „azt mondjákkal” helyettesítették. Vagyis: ugyanaz a szemlélet itatja át a tankönyvek zömét, legfeljebb a marxista–leninista jelzőt lecserélték, s az úgynevezett progresszív, tradíciótörlő megközelítésbe csomagolják a mozgalmi ideológia köztudatba ültetését. Látnivaló: ameddig a progresszív, azaz haladó jelzőhöz pozitív tévképzetek társulnak, eredményes lehet az össztársadalmi agysorvasztás. Ezért ragaszkodnak húsz körömmel a hagyományok elutasításához és az álértelmiségi véleményterrorhoz. Hogy mindig ők mondják meg, mi és főként ki az értékes, ki az európai és modern. Megfordult azonban a helyzet: a konzervatív nyitottság jelenti a szabadelvűséget a begyöpösödött, a mozgalmár múltba néző neoliberalizmussal szemben. A konzervatív szemlélet a konfliktusokat meg akarja oldani, nem csupán a látszatokat kergeti.
A liberalizmus saját téveszméit akarja ráhúzni mindenre, a konzervativizmus viszont a valósághoz igazítja a terveket. A világot élhetővé akarja tenni, nem pedig elhitetni az emberekkel, hogy úgy jó, ahogy van, csak megfelelő illúziókkal, önfeladással kell viszonyulni hozzá. Ha a polgári jobbközép elhiszi, hogy nem csupán egyenjogú, hanem a pszeudo-szabadelvű rendszert végleg leváltotta több mint húsz év múltán, tényleg új korszak kezdődhet a nemzet életében. Kiléphetünk a politikai apartheidből, a kirekesztő posztbolsevik ördögi körből. Mert a kettős hatalom abban nyilvánult meg, hogy a balliberálisok sosem fogadták el az emberek többségének a döntéseit. Így volt 1917 óta folyamatosan, és tartott mindmáig. Ezt számolja fel az új, széles társadalmi felhatalmazáson alapuló alkotmány. Amely azért kellemetlen a „progresszív” oldalnak, mert az alaptörvény a szó szoros értelmében az: alapja minden jogszabálynak. Ezért aztán már az alaptörvény kifejezéstől is prüszkölnek az utódpárti térfélen. Az ő legnagyobb bajuk ugyanis az az új alkotmánnyal, hogy tiszta állapotokat teremt. Utálják a stabil viszonyokat, emiatt ragaszkodnának a képlékeny jogszabályi háttérhez, a nemcsak láthatatlan, hanem vágyaik szerint észrevehetetlen alkotmányhoz. Mint a pártállam idején, amikor az volt a szöveg, hogy a népköztársaságnak már nincs szüksége a nagy szabadságban a jogok pontos kodifikálására. Az volt a cél, hogy mindig rá lehessen verni bármit az állampolgárokra, ha nem paríroznak szolgaian, és egyénieskednek.
Lételemük továbbra is a zavaros, kusza jogi helyzet, hadd szívódjon fel az az alkotmány. Tapasztalhattuk ezt nyolc éven keresztül. A köztársasági elnök és a polgári ellenzék keze is meg volt kötve, hiába voltak égbekiáltók a gazdasági-pénzügyi és emberi jogi merényletek. Ha meg nincsenek kormányon az álbaloldaliak, kedvező számukra, ha nem nyújt egyértelmű eligazítást a legfőbb törvény, hogy bármikor farkast sikolthassanak. Természetesen úgy, hogy házi slepp-alkotmányjogászok, szivarzsebben lévő emberi jogi aktivisták hada versenyt tajtékzik minden nem létező jogtiprás felett. Ennek a jó világnak most búcsút inthetnek. Emiatt szól a teli kraftra tekert sakálszimfónia. Holott az a nagy magyar költő is a rend, a letisztult viszonyok mellett érvelt, akit a Párt még halála előtt kitaszított és megtagadott, hogy utána a nevét állandóan felhasználják az őt elárulók utódai. József Attila örök időkre érvényesen fogalmazta meg: a lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. A magyar történelem első demokratikus alkotmányában ezt a tiszta beszédet nem tudták elviselni – abszurd módon már akkor sem, amikor még nem is jött létre. Úgy gondolják, ha folyamatosan 220 voltot eresztenek az országra, egy idő után a nyolc évig balkormányzatilag lefárasztott emberek nem az áramforrást bekapcsolókra fognak haragudni, hanem a kabinetre, amely nem képes ellene tenni. S így le lehetne faragni a frakciószövetség több mint kétharmados támogatottságát.
Ez az a konszenzus, amelyben mindhárom ellenzéki párt gyümölcsöző együttműködésben forrna össze. Végigkopogtatták a kormányzati falakat, de hiába. Nem jött be a médiatörvény-buli, a gazdasági leszólás és leszorítás, a forint bedöntési kísérlete, a szakszervezeti, álcivil tüntetések sem hatottak érdeklődők hiányában. És most az alkotmánypankráció sem rengette meg a kabinetet. Sebaj, akkor jöjjön a művi polgárháborús fenyegetés, erőszak-eszkaláció. Hátha így föl lehet robbantani a kétharmados koalíciót. A szélsőséges álbal és a műliberálisok együtt fújogatják a zsarátnokot az áljobboldali, szintén szélsőséges anarchista táborral, hátha a csiholt tűznél majd együtt sütögethetik a pecsenyéjüket. Sorsszerű, hogy ebben máris az új alaptörvény tehet rendet. A félelemkeltő félkatonai szervezetek közvetett tiltása ugyanis eddig nem szerepelt az alkotmányban. Most már igen.
Gyurcsány közben nyíltan bujtogatja a romákat, vándoroljanak el, hiszen „evakuálásra, szállításra, átmeneti szállásra” ajánl fel egymillió forintot. Gusztustalanul drukkol is a helyzet romlásának. „Az az érzésem, (…) még csak most kezdődik az igazi baj” – festi nagy reményekkel, aljas számítással az ördögöt a falra. Mégis szívességet tesz. Segít megvilágosodni az embereknek, miről van itt szó. Hogy nem kell uniformisba öltözni ahhoz, hogy felismerhető legyen, ki akar békétlenséget szítani, polgárháborús viszonyokat teremteni – kizárólag saját önző hatalmi vágyainak érdekében. A gyöngyöspatai cigányok meg elgondolkodhatnak, milyen betegesen fukar az az ember, aki – bár napi több százezer forintot keres – egymillióval szúrja ki a szemüket provokatív és tán soha meg nem érkező felajánlásával. Ésszerűbb felhasználása lenne az összegnek, ha az alkotmány faluba történő kipostázását ebből fedeznék. Így hozzájárulhatna, hogy a helyiek megismerhessék azt az alaptörvényt, amely a jövőben megvédi őket minden szélsőségtől.