Körbetartozás

Maximálisan egyetértenek abban a szakértők – és a jelenség áldozatai –, hogy a hazai vállalkozásokra leselkedő legnagyobb veszély a körbetartozás: a leszállított termék, az elvégzett munka, szolgáltatás ellenértékének rendszerszerű ki nem fizetése. Hiába a megbízási szerződés, az írásba foglalt teljesítési határidő, ha a megrendelő nem tudja, vagy nem akarja kiegyenlíteni a számlát, a pecsétes papír annyit ér, amennyit a MÉH-ben adnak érte.
A legismertebb példája ennek a végtelen nyolcast formázó, virtuális kígyónak a Megyeri híd, amelynek az építésében részt vevő vállalkozók és beszállítók együttes kára több milliárd forintra rúg. Vagy ötven egyéni vállalkozó és ugyanannyi kisebb-nagyobb cég jutott el addig a pontig, hogy közösen lépnek fel a nem fizető generálvállalkozóval szemben. 2009. január 23-án az építkezés helyszínén követelték a jussukat az állami beruházásban készült projekt felelős vezetőitől, érzékelhető eredmény nélkül: a kormány irányítása alá tartozó infrastruktúrafejlesztő által a fővállalkozónak átutalt 25,5 milliárd forintból egy fillér sem jutott a pénzükre váró „kis halaknak”. Az a gyanú is felmerült, hogy a magánkézben lévő óriáscéget kiürítik a tulajdonosok, „elfutnak a pénzzel” a károsultjaik elől. A pár százezer forinttól százmilliós nagyságúra rúgó tartozások tucatjával döntöttek csődbe addig prosperáló társaságokat, a fizetési sorban utánuk következő alvállalkozókat. Sokan a vagyonuk, a termelőeszközeik, a családi házuk vagy lakásuk terhére vettek fel bankkölcsönt a megbízás sikerének reményében, százak veszítették el a munkájukat, voltak, akik – miután mindenük ráment a „hídra” – az életükről is lemondtak. A botrány megismétlődött a Tárnok–Székesfehérvár közötti vasútvonal korszerűsítésében részt vevő vállalkozókkal, az új kormány megörökölte az előző által felelőtlenül megkötött megbízási szerződések anyagi terheit. Az Építési Vállalkozók Országos Szövetsége által az építőiparban összesen 400 milliárd forintra becsült lánctartozás fele soha nem kerül vissza a rendszerbe – olvasható egy napilapban.
Bíróságra vinni a követelést nem más, mint egy másik, a saját farkába harapó kígyó – mondják a tapasztalt károsultak. Már a belépés sem díjtalan – ha jó ügyvédet akarnak, újabb hitelt kell felvenni a honoráriumára –, a per kimenetele viszont olyan bizonytalan, mint a kilépés Rejtő Jenő matrózkocsmájából. Ami biztos: hosszú évekig eltart. Eszembe jutott egy régebben hallott történet, ha csak az optimizmusával segít a bajbajutottakon, már érdemes megszívlelni.
Vendég érkezik egy kisváros szállodájába. Szobát foglal estére, meg se nézi, leteszi a táskáját a portán, előre kifizeti a főnöknek a húszezer forintot. Elmegyek elintézni a dolgomat – közli –, amiért ide jöttem. A tulajdonos ráér, átsétál a pénzzel a henteshez, akitől a húst és a felvágottakat veszi, épp ennyivel tartozik neki. A hentes megörül a pénznek, gyorsan átlép a szomszédba, adós a fogorvosának a legutóbbi kezelésért húszezerrel, odaadja a bakjegyet. A doki elballag vele a városka széplányához, akinek már ideje fizetnie a kedvességéért, az meg beteszi a pénzt ridiküljébe, elsétál a hotelbe, és odaadja a tulajnak, aki alkalmi barátokat szokott neki szerezni, jutalékért. Egy óra sem telik el, visszatér az idegen, elintézte az ügyét, máris elutazik. A főnöknek jó kedve van a váratlanul kapott pénztől, nem vitázik az idegennel – hiszen fel sem ment a szobába –, visszaadja neki a húszezer forintot. Mindenki kifizette az adósságát, mindenki megkapta a pénzét, senki sem tartozik senkinek. Lehet, hogy így kellene elintézni a körbetartozást?