(mit küldtek nekem )

Én nem tudom, miért, de nem szeretem azokat a nevemre érkező fontos postai küldeményeket, amelyeknek átvételekor szükséges a jelenlétem és az aláírásom. Ezek többnyire ajánlott levelek vagy csomagok. Pénzt postán évente egyszer kapok: casco-visszatérítést sokszoros bónuszkategóriám jutalmaként. Az ajánlott küldeményektől azért viszolygok, mert többnyire hivatalos felszólításokat tartalmaznak. Például: a bíróság reggel kilencre beidéz tanúként a kocsifeltörésben jeleskedő környékbeli roma gyerekek ügyében, akiket – balszerencsémre – a kocsim kirámolása után fél évvel, hasonló tevékenység közben az éber rendőrök tetten értek, s akik ijedtükben többrendbeli cselekményeik között az engem érintettet is bevallották. Kétórás várakozás után a bíróság beszólít, és nekem szegezi a kérdést: igényt tartok-e kártérítésre? Mivel időmet az ideig a vádlottak siránkozó rokonsága körében töltöttem a komor folyosón, bizton számolok vele, mondjak akármit, egy fillért sem kapok. Ráadásul az anyai jajongástól a szívem megolvadt, s lesülne a képemről a bőr, ha ezektől a szerencsétlenektől bármit is igényelnék. Ezután még kétszer beidéznek elővezetés terhe mellett.
Vagy az adóhivataltól jön egy ajánlott levél, amelyből értesülök, hogy töröltek az evások köréből, mivel az adott évben egy fillér jövedelmet sem vallottam be. Felhívom „cégem”, a Lucaszéke Bt. könyvelőjét, aki közli, hogy elektronikus úton mindent bevallott és átutalta az adót. Ezek után fellebbezek, a fellebbezésre jön egy elutasító végzés, majd másodszorra beismerés, hogy elektronikus zavar történt, s visszafogadtak az evások közé.
De elsősorban nem ezért utálom ezeket a küldeményeket. Hanem azért, mert az „extra” postás, aki eme fontos ügyeket bonyolítja, ha otthon vagyok, ha nem, véletlenül sem talál otthon. Ezért bedob a postaládámba egy értesítést.
A mi környékünkön három olyan posta volt-van, ahol az ilyen vagy olyan küldeményeket át lehet venni. Az egyik, ahol már többször sikerrel jártam, a Verseny utca sarkánál, a 20. szám alatt. A jelen esetben a kézbesítésre az autós postás gondosan kiválasztotta azt az időpontot, amikor tavalyi kullancscsípésem ügyében a (remélhetően) utolsó vizsgálaton estem át. Az értesítőt másnap a rendes postás hozta, s közölte sajnálkozását, hogy a feldúlt Keleti pályaudvar környékén kell keresgélnem a letéti hivatalt. Magabiztosan, kocsival odamentem a szokott postához, ami zárva volt. Egy járókelőtől megtudtam, hogy újabban a kézbesíthetetlen küldemények a Keleti pu. szögletében lévő postahivatalban vehetők át. Ott kiálltam a félórás sort, majd a tolóablak mögött ülő hölgy közölte velem, hogy a csomagokat nem itt, hanem a Verseny utca 3.-ban tárolják. A Verseny utca páratlan oldalán a sarkon az állt, hogy 1–3. Fél kilométeres gyaloglás után találtam egy kaput, amelyen az egyes szám állt. Továbbmenve visszaértem arra a pontra, ahonnan kocsival elindultam, s konstatáltam, hogy a Verseny utca egyik fele kettőtől húszig, míg a másik egytől háromig van számozva. Mentem még ötszáz métert, s megtaláltam a 3-as számot. Valóban ott volt a cél, a kocsi meg a Verseny utca túlsó végén.
És tudják, mi volt a csomagban? Egy kedves, nyolcvanöt éves hölgy elküldte nekem az összes cikket, amit élete során tetszés miatt kivágott a Magyar Nemzetből. Rám hagyományozta őket. A csomag nem volt súlyosabb öt kilónál. Miközben visszavánszorogtam a kocsimhoz, a lúdtalpam kissé nyikorgott. Levélben megköszöntem a hölgynek a küldeményt. Hogy mi mást tehettem volna, én nem tudom…