A beteg most pánikban van, és tanácstalan. Rohan fűhöz-fához, keresi a régi neveket, a megszokott arcokat, de nem találja. A sírás fojtogatja, mert idegenekkel néz farkasszemet. Ráadásul a Visegrádi utcai rendelő etalonként működött város- és országszerte: Nyíregyházától Zalaegerszegig, Szegedtől Miskolcig sorba álltak a betegek azért, hogy itt kezeltessék a fogaikat. Szívesen tértek be ide a fogorvosjelöltek is későbbi munkájukhoz tapasztalatokat szerezendő. Jó csapat, jó hangulat – ez jellemezte a légkört, jó anyagokkal dolgoztak, egyszóval korrekt módon ment a gyógyítás – az utolsó időkig.
A magánosítás azonban elkerülhetetlen volt. Érthető, hogy szabadulni akart a tehertől az önkormányzat is, mert a fogászat ráfizetéses volt. A magánosítással végső soron nem lett volna baj, csak a módja alakult volna másképpen – a betegek megnyugtatására és örömére. Hihetnők, hogy optimális esetben, ha az önkormányzat a csapatot meg akarja tartani, leül az érdekeltekkel, és megpróbál egyezkedni velük, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Ehelyett azonban – a kompromisszumkészség legkisebb jele nélkül – a fogorvosok kéthetes ultimátumot kaptak, hogy nyilatkozzanak: elfogadják a feltételeket vagy nem. Ha igen, jó, ha nem: le is út, fel is út. Ha a feltételek reálisak és méltányosak, huszonnégy óra alatt is lehet dönteni, ha nem, a párbeszéd (a vita, az alku) felesleges. A fogorvosok méltánytalannak találták, hogy hét-tíz-tizenöt és tizennyolc éves gépekért fejenként hétszázötvenezer, egymillió-kétszázezer és egymillió-ötszázezer, illetve kétmillió forintot is kértek. (A gépek amortizációja éves szinten 14,5 százalék.) Ezt megfejelték még fejenként 72 ezer forintos havi bérleti díjjal. Sőt az is szerepelt a szerződésükben, hogy járjanak ki munkaidejükön túl házakhoz, és ott is biztosítsák az ellátást – ingyenesen. Az önkormányzatot tájékoztató kerületi egészségügyi vezetők érvelése a magas árak megszabásakor az volt, nem akarják, hogy megvádolják őket azzal: elherdálják a vagyont. Csakhogy ez – mint látni fogjuk – kétszínű álláspont volt.
A tények ismeretében: nyolc érdemes fogorvos – a betegek legnagyobb bánatára – nemet mondott az „ajánlatra”, így aztán két hét elteltével, április elsejei hatállyal kézhez kapták felmondólevelüket. Pedig ha tisztességesek a kívánalmak, maradtak volna szíves örömest, és ott folytatták volna, ahol abbahagyták.
Az Egészségügyi Közlönyben 2011. január 6-án jelent meg, hogy a Visegrádi utcai fogászatra tizennégy orvost keresnek. A jelentkezési határidő február 10. volt. A XIII. kerületi egészségügyi vezetés biztos volt abban, hogy sokan fognak pályázni, hiszen – és ez is az érvei közé tartozott, amikor a régi fogorvosoknak ajánlatot tett –: „ingyen” jutnak olyan vagyonhoz, amelyet tízmillió forintért bármikor eladhatnak. A „többmilliós havi keresetről” nem is beszélve. (Megjegyezzük, hogy a tízmilliós vagyon mára már kevesebbet ér, arról nem beszélve, hogy a praxisjog – működési jog – jelenleg még az eltávozott fogorvosokat illeti meg.) Csakhogy – és ez később derült ki – az újonnan jövők sokkal kedvezőbb feltételekkel kapták meg a rendelő működtetését – a bérleti díjat, a gépeket stb. –, mint azok, akik már több évtizede dolgoztak a szóban forgó helyen! Miközben a kerület lakossága azt szerette volna, hogy megkedvelt és elismert fogorvosaihoz járhasson a jövőben is. Állítólag harminckét fogorvos érdeklődött, tizenkilenc pályázatot küldtek be, tizenhét volt közülük érvényes. A pályázatokról egy képviselőkből álló egészségügyi szociális bizottság döntött, amelyben nem volt orvos vagy fogorvos, aki szakmailag véleményt mondhatott volna, de még csak egészségügyi képesítésű személy sem.
Az önkormányzatok törvényben előírt kötelessége az alapellátás, azaz a fogászat biztosítása minden területen. A legtöbb budapesti és főleg vidéki rendelőben a magánosítás úgy történt, hogy meghagyták a régi fogorvosokat a helyükön, a feltételek azonban természetesen megváltoztak. Nem kellett fizetniük a korábban használt gépekért, és korrekt kondíciókat kaptak. Akad olyan település is, ahol az önkormányzat hozzájárul a kiadásokhoz, csakhogy az ellátás elsőrangú legyen.
A másik lényeges különbség a Visegrádi utcai rendelő fogászata és például – a fővárosnál maradva – az V. kerületi Hercegprímás utcai rendelő hasonló szolgáltatása között, hogy utóbbit először gyönyörűen rendbe hozták, és csak ezt követően magánosították. Ugyanígy jártak el több kerületben. A Visegrádi utcában azonban – talán éppen a változásra várva – az utóbbi években semmilyen fejlesztés nem volt, sőt kifejezetten elhanyagolták a fogorvosi helyiségeket. 2000-ben festettek utoljára és most, lóhalálában, éjszakai műszakban, április elseje előtt. Az ablakok nem zárnak rendesen, de ki törődik ezzel? Az elhasznált bútorokat végleg ki kellene dobni, mert a higiéniát csak így lehet biztosítani.
A jelek azt mutatják: mintha tudatosan hagyták volna lepusztulni a fogorvosi rendelőt egy mielőbbi magánosítás reményében. Másutt a lakosság érdekében az önkormányzatok olyan körülményeket teremtettek, amelyek méltók egy magyar orvosi intézményhez. A Visegrádi utcában is megoldható lett volna, hogy mindegyik fogorvos külön szobában kapjon helyet, de az egyikben – bármennyire hihetetlen – hárman is szoronganak. Anekdotaként mesélik, hogy X doktornő kérdezett valamit a hátsó széken ülő betegétől, és az első széken helyet foglaló beteg válaszolt… A fogorvos és a beteg kapcsolata bizalomra épül. Két ember diszkrét és kölcsönös bizalmára. Ez lenne a minimum, amit a betegek elvárhatnak, akik a magánosítás következtében a jövőben többet fognak fizetni a Visegrádi utcában is.
Miközben jöttek-mentek a kerületben a tanácselnökök, polgármesterek, főigazgatók és orvos igazgatók, akikre már senki nem emlékszik, a fogorvoscsapat maradt, s bizonyított szakmailag, emberileg és etikailag – s csak ez lehetett volna a mérce. Mindkét fél érdekeit és érveit meghallgatva, mondjuk ki az igazságot: a Visegrádi utcai rendelő magánosítása a pénzről szólt – nem a betegekről! Egy magát megnevezni nem akaró önkormányzati képviselő elmondta, hogy „majd hülyék lesznek százmillióról lemondani, miközben a fogorvosok dögre keresik magukat” – ennyit reméltek ugyanis a magánosítás során áruba bocsátott vagyontól. Az is elhangzott, hogy „kiöregedett” a gárda, és „nem érdekelt a minőségi munkában”. Mondhatjuk erre, hogy napjaink elterjedt betegsége – a cél érdekében – a megalapozatlan véleményalkotás. Ebben az esetben viszont az a nyolc „öreg” miért dolgozott hosszú éveken keresztül tizennégy kolléga helyett? „Fiatal, agilis fogorvosokra számítunk” – hangzott el az önkormányzat falai között. De ők is jól tudják, hogy megfordult néhány fiatal orvos az eltelt években a rendelőben. Az utolsó kettő közül az egyik három hónapig bírta, majd közölte, neki elege van ebből, és nem fog naponta húsz beteget ellátni; különben sem ilyen beteganyaghoz szokott. A másik öt hétig állta a sarat, igaz, körülbelül három hétig betegállományban volt.
Ami a Visegrádi utcai fogorvosi rendelőben történt, már a múlt. Egy idő után talán beszélni sem fognak róla. Szomorú példa azonban arra, hogyan nem szabad magánosítani. S ez azért is érthetetlen a betegeknek, mert az újlipótvárosi önkormányzat – tudomásunk szerint – nem küszködik anyagi gondokkal, és nincs adóssága sem. Az egyetlen szocialista vezetésű önkormányzat a fővárosban, amely megmutathatta volna a választóinak, hogy ebben az esetben is értük cselekszik, nem ellenük. De nem ezt tette. Gyorsan végrehajtani a privatizálást – ez volt a cél. Az eszközökben nem válogatott. Viszont megszabadult attól a csapattól, amelyik példát mutatott arra, hogyan kell a betegekkel törődni. A fogorvosok önkéntes távozását sikernek is elkönyvelheti az önkormányzat. A világi bölcsesség azonban arra tanítja az embert, hogy többet használ egy intézmény jó hírének, ha korrekt eszközökkel kudarcot vall, mintha inkorrekt eszközökkel sikert ér el.
origo.hu
Hosszú évekre börtönbe kerülhet a szolnoki gyerekverő karateedző
