Nüánsznyi különbség

A nemrég rendezett kisbéri ultramaratoni győztese nem csak azért különleges, mert nem egészen két éve kezdte a futást. A Kabócának becézett negyvenéves sportember „alig látó”: a célszalagot majdnem kikerülte, mert azt hitte, előtte tornyosuló útakadály.

„Majd, ha a vakok ejtőernyőznek!” – mondja egy fiú a testvérének, amikor az kölcsön akarja kérni másnapra a kocsiját. Az öcs nem tétlenkedik, körülnéz az interneten, és rátalál egy honlapra, amelyen siklóernyőző, szörföző, falat mászó látássérültekről készült képek vannak. Másnap mosolyogva, a slusszkulcsot lóbálva ülteti be az autóba a barátnőjét.
Orbán Csaba klubja, a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (Láss) támogatáskérő kampányfilmjében tandemkerékpáron tekerő és kísérővel futó vakok is feltűnnek, de még ez sem minden, mondja Gombás Judit elnök.
– A tavalyi egyszázalékos felajánlásokból közösségi helyiséget nyitottunk az Andrássy úton, ahol futó- és hasizompad, szobakerékpár, valamint sífutógép várja az edzeni vágyókat. Ma már jobban motiválhatók a látássérültek is: míg régen, ha valaki mozogni vágyott, szinte csak csörgőlabdázni mehetett el, most sokkal több a lehetőség. Van tagunk, aki a külföldön rendkívül népszerű csörgőlabdával játszott, ám azóta a „látófocihoz” sokkal inkább hasonlító vakfutsal lelkes híve, mások jógázni járnak. A vakokat nyilván a látóknál is nehezebb rávenni a mozgásra, főképp az időseket. Őket azzal csábítjuk, hogy minden programunk akadálymentes. Körülbelül száz tagunk van, amire sokszor megkapjuk a lehetséges szponzoroktól, hogy de hisz az nagyon kevés. Erre mindig azt mondom: a látássérülteké szerencsére viszonylag kis populáció (hazánkban becslések szerint negyvenezer látássérült él), ezer tag megmozgatása irreális elvárás lenne. Annak is örülünk, ha ez a száz rendszeresen eljár a programjainkra.

Nem is tudom, hogy képzeltem. Amikor nekiindultunk Orbán Csaba ultrafutóbajnokkal a Margitszigeten, úgy gondoltam, kocogunk egy fél órát, közben beszélgetünk, aztán kifújjuk magunkat, és társalgunk még egy kicsit egy padon.
Hat és fél perc után lihegve kértem, hogy álljunk meg; készültem kérdésekkel, kár lett volna kihagynunk őket egyre inkább elhatalmasodó légszomjam miatt. Hiába, az edzés hiánya. Futópartneremnek viszont nyilvánvalóan bántóan kevés volt az együtt végigloholt táv: legutóbb a száz kilométeres kisbéri ultramaratonit nyerte meg 8,28 órás eredménnyel. Ha egy kicsit belehúz, hérom és fél percen belül szalad le ezer métert. Csak az vigasztalt, hogy talán nem lesz kilométerhiánya, mert találkozásunk előtt már ment két kört. Az 10 700 méter.
Mi lenne, ha még rendesen látna is?
– A kisbéri versenyen futottam a cél felé, amikor a barátnőm odakiabált, hogy célszalag – idézi fel a három héttel ezelőtt történteket. – Rögtön tudtam, mi a helyzet: a célegyenesbe fordulva csak annyit láttam, hogy úgy húsz-harminc méterre van szemben velem valami, de nem tudtam, mi az, valamilyen tárgy vagy csoportosulás, úgyhogy ki akartam kerülni. Aztán csak átszakítottam a szalagot.
Orbán Csaba alig látó. Ez a kifejezés a hivatalos meghatározás szerint az olyan embereket jelöli, akik az ép látás maximum tíz százalékával rendelkeznek. A Kabóca becenévre hallgató sportember ezen a kategórián belül az ujjolvasók közé tartozik, ami annyit tesz, hogy a felmutatott kéz ujjait egy-két méterről még észleli. (Az alig látók másik csoportját a nagytárgy-látók képezik: ők már csak a jól kivehető nagyobb tárgyakat képesek megkülönböztetni.) Orbán „munkaerő-piaci” szempontból vaknak minősül: úgynevezett professzionális vakságban azok szenvednek, akik elvesztették az olvasáskészségüket. A nemzetközi paralimpiai besorolás szerint pedig B2-es. Ide azok tartoznak, akiknek 2/60-as a látásélességük, vagyis két méterről ismerik fel azt, amit a látó emberek hatvan méterről.
A B2-es kategórián belül ő még a viszonylag jobban látók között van, így ismerős útvonalon kísérő nélkül is tud edzeni.
– A margitszigeti kör minden kanyarját, a pálya összes hupliját, egyenetlenségét fejből tudom – mondja. – Ha olyan helyen kell futnom, ahol még nem nagyon jártam, sokkal lassabban haladok – ez egyébként ugyanígy igaz a hétköznapi városi közlekedésre is. És persze zavar a forgalom: tavasztól őszig sok a szigeten a biciklis, a bringóhintó, a babakocsit toló kismama, úgyhogy a szezon beköszöntével inkább az atlétikai centrum pályáján edzek, ott nemigen tudok belerohanni senkibe.
És semmibe. Bár jó ideje nem esett nagyobb baja, az elején előfordult, hogy rossz látása miatt szemből jövő futókkal ütközött, lesodródott a futósávról, és egyenesen egy alumíniumoszlopnak rohant. A karambol eredménye ma is látszik az orrán. Hasonló lendülettel robbant be a magyar ultrafutóéletbe is: május 8-án lesz két éve, hogy először húzott futócipőt. Előtte is aktív életet élt, elsősorban barlangászott – barlangi túra- és kutatásvezetői képesítéssel is rendelkezik –, de a futást csak barátnője unszolására próbálta ki.
– Amikor megismerkedtünk, egyből közölte, hogy futóalkat vagyok. Nyaggatott, hogy fussak, és induljak vele együtt egy huszonkét kilométeres terepfutó versenyen. Végül beadtam a derekamat, edzésképpen kijöttem a szigetre, és rögtön lefutottam két kört. Azzal megpecsételődött a sorsom.
A futótársak rögtön befogadták. Alig több, mint egy éve edzett, amikor tavaly nyáron elindult a Mont Blanc körül rendezett hegyi ultramaratoni „babatávján”. Kilencvennyolc kilométer, 5600 méter szintkülönbség, kísérő nélkül.
– Itthon a fél magyar csapat azon idegeskedett, nem esik-e valami bajom. Közben tartották a lelket a barátnőmben, aki akkor volt hét hónapos terhes a kislányunkkal. De mennem kellett, tíz hónapig erre készültem, mögöttem állt az egész terepfutó közösség. Mintaértékű összefogás volt. Úgy kezdődött, hogy megjelent a piacon egy szuper fejlámpa, amelyet én is megkaptam tesztelésre. Mondtam, hogy ezzel jobban látok sötétben, mint egyébként nappal – a fény amúgy is vakít, mert működő látósejtjeim a szemem perifériáján vannak; ezek nagyobbak és fényérzékenyebbek, viszont rosszabb a felbontásuk, mint a központiaknak. Igen ám, de a lámpa száztízezer forintba került. A többiek gyűjtésbe fogtak a hátam mögött, az importőr fél áron odaadta nekik a készüléket, és még maradt is annyi pénzük, hogy a nevezési díjamat is kifizették, meg vettek nekem tízdekás ultrakönnyű kabátot, egyéb felszerelést. Még most is meghatódom, ha erre gondolok.
Csabának sohasem okozott problémát, hogy meglelje helyét a világban. Rövidlátónak született, világéletében 9-10 dioptriás szemüveget hordott, de még akkor sem zuhant apátiába, amikor huszonhét éves korában megjelentek az első apró vakfoltok a bal, majd a jobb szemén.
– Persze voltak és vannak apró-cseprő dolgok, amelyeken fennakadok. Például, hogy már nem tudok összerakni egy villanykapcsolót. De ez semmi ahhoz képest, amit más látássérültek mesélnek. Akad, aki három évig ki sem mozdult a lakásból, miután elhatalmasodott rajta a betegség. Másnak két évébe telt, mire elfogadta, hogy így is lehet élni. Engem sohasem akadályozott a rossz látásom. A barlangászok is normálisan viszonyultak hozzám: nem kényeztettek, de nem is taszítottak ki. Egyvalami fáj: hosszú évek óta nem tudok olvasni. Az nagyon hiányzik.
Hétköznapi életét igyekszik ugyanúgy élni, mint korábban. A boltban általában segítenek neki, a piacon a kofák kézről kézre adják, hogy mindenhol jó minőségű árut kapjon. Napjai nagy részét az edzések mellett súlyosan beteg édesanyja ápolásával és alkalmi munkákkal tölti, nemsokára valószínűleg a látóknak a vakok világát bemutató Láthatatlan kiállítás munkatársaként is találkozhatunk vele. Versenyzését szponzorok is segítik – ráfér, hiszen egy ultratávon csak ételre, izotóniás italra és frissítőre tízezer forintot kell költenie.
Negyvenéves, és tele van tervekkel. Jövőre indulni szeretne a londoni paralimpiai játékokon maratoni távon. Nemzetközi versenyengedélye már van, csak a kvalifikáció hiányzik. Ezt legkésőbb tavasszal szeretné megszerezni valamelyik európai városi maratonin. Szeptemberben a száz kilométeres ultrafutás hollandiai világbajnokságán indul a látók között. Válogatott kerettagként. Vagyis a hangosbemondó nem úgy mutatja majd be, hogy „Orbán Csaba Magyarországról”, hanem így: „Magyarország képviseletében Orbán Csaba.” Nüánsznyi különbség, mégis igen sokat jelent.