Precizitás

Brüsszeli hivatalnokoknak a minap sikerült modellezniük a magyar gazdaság elkövetkezendő három évét. Századnyi pontossággal, szinte eurócentre kiszámították, mennyi bevételünk és mennyi kiadásunk lesz. Az uniós bürokraták így már most tudják, hogy idén pontosan 0,4 század százalékponttal több lesz a vártnál a hazai deficit, jövőre pedig akár 0,1 százalékpontnyi is lehet az eltérés, és ez bizony súlyos következményekkel járhat. Nem tudni, milyen módszerekkel lehet ezt ennyire pontosan megjósolni, ilyen biztosan a jövőbe látni, és ki is merne nagyobb összegben fogadni, hogy a növekedésre, a munkanélküliségre és a költségvetésre vonatkozó öszszes adatuk majd teljesül is. Mindenesetre Brüsszel szerény gazdasági fejlődést jósol nekünk (bizalmatlanságukat már a tegnap kiadott GDP-adat is kapásból cáfolja), pesszimizmusuk azt sugallja, nem nézik ki a magyar emberekből, hogy van elég erejük kikapaszkodni a válságból. Minden felzárkózási tervben akad kockázat, így a miénkben is, hazánk megítélésekor azonban az uniós ítészeknek már a kiindulási alapjuk is az volt, hogy az általunk benyújtott két gazdasági forgatókönyv közül a kedvezőtlenebb teljesül, az is a létező összes kockázattal.
Lehetne jóindulatú óvatosságnak is nevezni ezt a megközelítést, ha nem emlékeznénk azokra az időkre, amikor még egészen más szelek fújtak Brüsszelből. Joaquín Almunia, az unió versenyképességi (volt pénzügyi) biztosa még 2008-ban is „fenomenális növekedést” jövendölt Magyarországnak, és „előremutató reformjaiért” Gyurcsány Ferencben látta a jövő emberét. Lehetett itt ipari méretekben költségvetést kozmetikázni, százmilliárdos tételeket térben és időben ide-oda könyvelgetni és soha nem teljesülő konvergenciaprogramokat küldözgetni az uniónak – a spanyol szocialista biztos jóindulatára (is) mindig lehetett számítani.
Brüsszel hosszú évekig hitelt adott annak a rezsimnek, amely szinte a teljes magyar társadalom bizalmát már rég elvesztette. Hittek a téves számaiknak, a megalapozatlan előrejelzéseiknek és a soha nem teljesült programjaiknak.
Ma már fikarcnyi deficiteltérésnél kongatják a vészharangot, holott 2006-ban a hangjukat sem lehetett hallani, amikor a tervezett cél duplája lett a hiány. Cinkos némasággal figyelték, amint az államadósságunk tizenkétezermilliárd forinttal emelkedett 2002 és 2010 között, most pedig tízmilliárd forintos eltérés is főbenjáró bűnnek számíthat.
Az uniós aggályokat és a kockázatok eltúlzását a tények mindenesetre nem igazolják. Magyarország államháztartásának hiánya az egész éves termeléshez viszonyítva idén három százalék körül alakul, ami kevesebb, mint az uniós átlag fele. Az összes tagállamot nézve nálunk csökken a legnagyobb mértékben az államadósság, ami egy pártatlan elbírálásnál bizakodásra adhatna okot.
Ám az is igaz, hogy bőven van miből lefaragnunk.
Miután a szocialista pénzügyminiszterek egyike sem vállalta a felelősséget az ország adósságának megduplázásáért – László Csaba, Draskovics Tibor, Veres János és Oszkó Péter is elődjét vagy utódját hibáztatta a rossz gazdaságpolitikai döntésekért –, az Országgyűlés költségvetési bizottságának minapi ülésén egészen különleges dolgok történtek.
A szocialisták, élükön Szekeres Imrével (!), elkezdtek aktívan aggódni az idei költségvetésért. Szekeres követelte a büdzsé összes kockázatának kivédését, a magánnyugdíjpénzek visszaterelését, az euróbevezetés feltételeinek megteremtését és a devizában eladósodottak problémáinak megoldását.
Biztos őt is csak az aggodalom és a brüsszelihez hasonló jóindulat vezérelte.