Szenvedélypolitika – a politika szenvedélyei

A Magyar Nemzet szerkesztőinek dicséretes kezdeményezésére még tavaly októberben indult el az a vitasorozat, amelynek felvetésében Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében címmel tavaly október 15-én megjelent írásomban két alapvető állítást fogalmaztam meg. Az első: a szenvedélybetegségek kérdése „a jelen egyik legnagyobb problémája, mert súlyos következményekkel jár, és alapvetően befolyásolja életünk, halálunk, egészségünk, produktivitásunk, jóllétünk és boldogságunk feltételeit”, s amelyeknek kárai jó szakpolitikákkal rövid távon is jó eséllyel lennének csökkenthetők.
A második állítás szerint a nemzeti ügyek listájáról fájdalmasan hiányzik ez a kérdés, s „kormányoktól függetlenül igaz, hogy a politikai döntéshozók az elmúlt két évtizedben nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy viszonylag kis költség mellett nagy biztonsággal és hatékonysággal befolyásolják a közjó alakulásának egyik legfontosabb öszszetevőjét, az egészség, az életminőség növelését és a halálozás csökkentését” e tekintetben.
Vagyis az addikciós (szenvedélyügyi) politikák kezelése a magyar politikai elit nagy mulasztása, a társadalom életminőségének pedig egyik legnagyobb tehertétele. Jelenleg a gyógyszerészeti és orvostudományi szempontból ugyanazon halmazba tartozó szerek tekintetében a társadalom és a döntéshozó három szögesen ellentétes üzenetet és szabályozási rendszert valósít meg. A drogok esetében tilt és kriminalizál, a dohányzás tekintetében tűr és szabályoz, az alkohol esetében pedig alapvetően támogat. A drogoknál teljes absztinenciát „rendel el”, a dohányzásnál mértéktartásra kényszerít, az alkohol esetében pedig a termelés, a piaci részesedés, és részben a fogyasztás növelését képviseli. Ez az üzenet nemcsak a létező megközelítések hitelességét csorbítja, de a várttal ellentétes hatású is, hiszen egy összefüggő, egymást a családok és a közösségek szintjén sajnálatos módon erősítő problémakört nem együttesen kezel. Tudjuk, hogy a szülők legális szenvedélybetegsége a gyermekek generációjában sokszoros eséllyel teremti meg az illegális szerek túlfogyasztásának esélyét.
A vita tapasztalatai nem feltétlenül adnak okot derűlátásra. Köszönettel tartozunk az értékes gondolatokért, amelyek a felvetéseket megerősítő módon gazdagították a vitát, azonban senki sem tudott megnyugtató fejleményekről beszámolni, mindenki vészharangot kongatott. Természetes, hogy az egyébként nem nagyszámú hozzászóló személyes érintettségeit, szakmai hitvallásait fogalmazta meg, adott esetben a témához csak távolról kapcsolódóan. Úgy tűnik, az egészségkérdések megvitatása egyelőre diffúz módon történik, kevés az összhangra törekvő megközelítés. De az is nyilvánvaló, hogy szűk nyilvánosságot képes teremteni ez a problémakör maga számára, így az messze a probléma mérhető és kimutatható nagyságrendje alatt marad. Ennek oka elsősorban az, hogy a gondolkodási pozíciók a köznyilvánosság és az azt kiszolgáló politikai viszonyulások szintjén is jól „levédettek”, nehezen változtatható érdekrendszerekre és attitűdökre épülnek. Megmarad továbbra is a pszichoaktív szerek közpolitikai kezelésének tarthatatlan és kontraproduktív hármassága, az illegális kábítószerek használatára vonatkozó tiltás, a dohányzás tűrése és az alkohol támogatása közötti nagy megközelítésbeli eltérés. Így azt tapasztaljuk, hogy orvosi, lélek-egészségügyi szempontból gyakorlatilag ugyanolyan cselekményekért, örömkeresésért vagy önterápiás megoldásokért a szülők és a normatív társadalom képviselői a legális szerek segítségével akár támogatottan is hozzájuthatnak, a dohányzás esetében már jelentős kockázattal és térben, időben igen leszabályozott módon, míg a drogok esetében pedig kifejezetten a büntethetőség kockázatával.
Várhatóan ez a továbbiakban sem fog változni, sőt mostanában a szemléleti irányok még inkább széttartanak. Pl. az Alkotmánybíróságnak a kábítószerrel való visszaélés büntetőjogi kérdéseivel kapcsolatos 2004-es határozata a kifejtő részében arra teljes mértékben megalapozatlan érvelésre támaszkodott, hogy „az alkohollal, nikotinnal, kávéval az európai kultúra »megtanult« együtt élni”. Pontosabb lett volna a fogalmazás, ha a taláros testület hozzáteszi: és halni. Cikkemben bizonyítom, hogy a legális drogok (cigaretta, alkohol, gyógyszerek) kontrollvesztett fogyasztása adja az ún. elkerülhető halálokokban meghaltak több mint háromnegyedét, az éves teljes halálozásnak pedig az egyharmadát. Nem létezik még egy olyan kérdés, amely ennyire közvetlenül befolyásolná életminőségünket és korai halálozásunkat, egyben gazdasági esélyeinket is.
Az adatok nemcsak a drámát mutatják meg, vagyis hogy a szenvedélybetegségek miatt betegszünk meg és halunk meg legtöbben, de azt is, hogy ezek a kockázatok egyéni szinten elkerülhetők, társadalmi szinten pedig csökkenthetők. Ehhez azonban a rendszerváltás óta először, végre, elkötelezett társadalompolitikára lenne szükség. Ennek azonban nyomai sem láthatók, sőt az eddigi határozott és büszke önsorsrontásos politika látszik folytatólagosan elkövetett formában, kormánykontinuitásos módon továbbfejlődni. Az elmúlt év végén még egy pillanatig esély látszott arra, hogy kialakulhasson egy egységes, a szenvedélybetegségekkel elkötelezetten foglalkozó szakpolitika és az ahhoz tartozó közigazgatási szervezet, a terv azonban tiszavirág-életűnek bizonyult. Eközben a szakmai társterületek és ellátási rendszerek (addiktológia, pszichológiai, pszichiátriai ellátás, egészségfejlesztés, mentális egészség stb.) is forráshiányosan szenvednek és túlélésre rendezkedtek be. A megelőzésre biztosított pénzek elenyésznek. Az eddig még valamenynyire létezett kábítószer-politika szakmailag nem támogatható szimbolikus gesztusokba, politikai kommunikációkba vonul vissza, míg költségvetési forrásait a gazdasági krízis úgy hordja szét, mint a sivatag homokját, intézményes keretei pedig nyomelemi szintre fogytak. Míg a kábítószerügy elsüllyedt, az alkoholpolitikának nyomai sincsenek. Egyetlen azonosítható és határozott lépés történt csupán, ez pedig az alkoholos termékeknek általában, újabban pedig különösen is az égetett szeszes italoknak, s ezen belül a pálinkának a túlszeretése minden lehetséges eszközzel, amely lépés annak ismeretében, hogy az égetett szeszes italok adják az éves alkohol okozta halálozás nagyobb részét, nehezen lenne az élet felelős védelmének nevezhető döntés. (Nemzeti Pálinka Tanács megalapítása, házi pálinkafőzés legalizálása stb.) Különösen érdekes, hogy kifejezetten liberalizációs érvelések nyertek e tekintetben teret, míg a kábítószerügyben a büntető törvénykönyv szigorítása várható. Illés próféta kérdése itt is érvényes: „Meddig sántikáltok kétfelé?”
Pedig higgyük el, lehet és érdemes „jó politikát” megvalósítani. Számos országban volt erre példa, ahol mind az illegális, mind a legális pszichoaktív szerek fogyasztása, különös tekintettel az igazi károkat okozó problémás használatra, az egyéni és közösségi károkra, csökkentek. A szakemberek a jó példákat jól ismerik. Az ambiciózus és elkötelezett, szakmailag megalapozott beavatkozások szükségességét nemcsak a szakracionalitás alapozza meg azonban, hanem az elemi felelősség és humánum is. Ehhez azonban a döntéshozónak (kormánynak, ellenzéknek, államigazgatásnak) kezelni kellene saját „alkoholproblémáját”, az alkoholkultúrához fűződő nem tisztázott viszonyát, és ugyanazt a korrekciót kellene elvégezni saját értékvilágában, amelyet többé-kevésbé és minden érdekösszeállás ellenére a dohányzással kapcsolatban az elmúlt három évtizedben képes volt megtenni. Az alkohol esetében is lehetséges és kell is szakítani a nyílt és rejtett alkoholpromócióval, az alkohollobbi érdekeinek kiszolgálásával, érvelésének átvételével, az önsorsrontó búsongás speciális magyar értéknek láttatásával. A társadalom és az állam is nettó befizető, azaz kárelszenvedő ebben a kérdésben. Az ország közössége óriási összegeket veszít (a GDP 4-6 százalékát, azaz akár 1600-2000 milliárd forintot évente) a pszichoaktív szerek fogyasztása következtében, de a költségvetés is sokkal több kárt szenved el a szenvedélybetegségek következményei révén, mint amennyit bevesz annak adóforintjaiból. Talán majd a Költségvetési Tanács rákérdez: miért folytatunk egy eleve tudhatóan veszteséges „üzletet”? Paradigmát kellene tehát módosítani, amely szemléletben, attitűdben és politikai cselekvésben is kifejeződik.
Most is csak vitaindító cikkem utolsó soraival zárhatom az eszmecserét: „Ha valami, akkor ez nemzeti ügy! Sokan a szakmából, érintettségük miatt pedig millióan várják reménykedve: beemeli-e a kormány az ismert legnagyobb egészség- és életkockázatra vonatkozó okos, józan, de szenvedélyes politikát a nemzeti ügyek fősodrába?” Javasolnám a 60-as 70-es évek politikai mottójának módosításával: Inkább ma légy aktív, mint holnap pszichoaktív!

A szerző a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet
volt igazgatóhelyettese

A vitát a szerkesztőség ezzel az összegzéssel lezártnak tekinti.

A vita hozzászólói: Topolánszky Ákos (Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében, október 15.), F. Földi Rita (Szenvedélybetegség: a társadalom kórtünete, október 28.), Mohás Lívia (A lelki és szellemi egészség alapozása, november 6.), dr. Nagy Zoltán (Rekviem a Lipótért, november 10.), dr. Buda Béla (A lelki egészség zavarainak témája a médiában, november 26.), Nagy Zsolt (Felépülni az alkoholizmusból Magyarországon, december 1.), dr. Koós Tamás (Arcunk a tükörben – az alkohol és a magyar társadalom, december 9.), Török Péter (Nem csak a felső tízezer problémája, 2011. január 4.), Deme Tamás (Lelki tartalékaink, február 28.), Elekes Zsuzsanna (A politika közönye, május 6.).