A kommunista eszme alapjaihoz tartozik, hogy nemcsak a magántulajdon vagy az istenhit megszüntetésével akarja elérni a világ radikális átalakítását, hanem a múlttól és a hagyományoktól elszakított, független, új – jobb híján szovjet típusú – embert is követel. Ehhez hozzátartozik az újonnan létrehozott, osztály nélküli társadalom utópiája, amely racionálisan megtervezett, új városokban végez kollektív, gigászi ipari munkát. Ahogyan a sztálinista indusztrializálási program a harmincas években átrajzolta a cári Oroszország társadalmát és városképét, úgy a voluntarista Rákosi-éra Magyarország szociális, gazdasági és urbanisztikai viszonyait akarta erőszakos iparosítás révén teljesen átalakítani. Ennek volt jellegzetes példája – a hatvan évvel ezelőtt nevet kapott – Sztálinváros ötvenes évek elejei felépítése.
Már az 1938-ban meghirdetett győri program második világháború alatti szakaszában felmerült, hogy új kohászati központot kellene létrehozni, hiszen a németek által legyőzni remélt Szovjetunió Krivoj Rog-i területén található mérhetetlen vasérckincset a Dunán felfelé szállítva egy magyarországi gigakombinátban lehetne feldolgozni. Az 1943-ban végül elvetett ötlet Mohács környékén képzelte el a létesítmény felépítését – összegezi az előzményeket Hámori Péter történész. A terv azonban túlélte 1945-öt, és a Nehézipari Központ hamarosan kidolgozta az immár baráti országból érkező szovjet vas feldolgozására alapítandó ipari komplexum ötletét – folytatja a történetet Belényi Gyula történész (Károli Gáspár Református Egyetem, BTK). A számítások szerint egy új kohászati üzem, a hozzá tartozó lakóteleppel és kokszolóüzemmel együtt, 1,7 milliárd forintba került volna. Helyszínként Paks, Sióagárd és Mohács jött szóba. A délszláv határtól mindössze pár kilométerre fekvő Mohács helyszíne azonban a Tito-hisztéria idején süllyesztőbe került; távolabbi területet kellett találni az ország legnagyobb ipari központjának elhelyezésére. 1949 őszén jelentek meg a földmérők a Budapesttől 60 kilométerre fekvő, négyezer lelkes Dunapentele község határában, mivel itt kevesebb földet kellett megmozgatni, mint a korábban kiszemelt helyszíneken.
A település sorsáról az 1949 legvégén megszavazott és a következő év első napján életbe lépő első ötéves terv döntött, amely Dunapentelét jelölte ki az újonnan építendő ipari település helyéül. A város építésének terve teljes mértékben a szovjet példát követte, gazdasági, kivitelezési és ideológiai szempontból egyaránt – mondja Belényi. Az ipari központ és a köré „rakott” lakótelep hatalmas beruházásnak minősült, amely tükrözte Moszkva és a magyar pártvezetés céljait: az első ötéves terv főleg az Alföld és a Dunántúl iparosítását tűzte ki célul csaknem 300 új – főleg nehézipari – üzem létesítésével. Végül az 1950 februárjában kidolgozott ipartelepítési terv rendelkezett úgy, hogy vaskombinátot húznak fel Dunapentele–Dunaföldvár környékén. Ennek megfelelően 1950. május másodika reggelén kezdődtek meg a föld- és kubikosmunkák a Duna-parti településen, amellyel egy időben több ezer munkás befogadására alkalmas – vagy inkább alkalmatlan – barakktábort is létesítettek. Az ideözönlő föld- és építőmunkások leginkább birtokuktól megfosztott parasztok, egyedülálló férfiak voltak – mondja Hámori –, akik a jobb fizetés, a bőségesebb ellátás reményében érkeztek ide.
A hivatalos propaganda a munka hőseiként ünnepelte a gyakran 200–300 százalékos munkateljesítmény felmutatására „ösztönzött” dolgozókat, akiket rohammunkával, munkaversennyel és kommunista műszakokkal zsákmányoltak ki. Eközben a pártközpont gyakran ésszerűtlenül siettette az új város felépítését, irreális elvárásokat tűzve az építők elé. Bár a központi utasítások hemzsegtek a lehetetlen elvárásoktól, az adminisztrációt a hibák, az építés légkörét pedig az ideológia határozta meg, a munka mégsem haladt olyan gyorsan. Pedig 1950-ben a beruházások elérték a 400 millió, 1951-ben a 600 millió, aztán 1952-ben az 1,2 milliárd, 1953 őszéig pedig az 1,4 milliárd forintot. Mivel azonban sikereket kellett felmutatni, a Minisztertanács már 1951. április végén elhatározta, hogy Dunapentelét ideiglenes elnevezéssel várossá nyilvánítják. Így 1951. május 18-án meg is alakult a Dunapentelei Városi Tanács, amelyet Házi Árpád belügyminiszter köszöntött.
Noha csak Sztálinvárosban több lakás épült 1950–51-ben, mint az Alföldön a Rákosi-korszak egészében, a körülmények eleinte borzasztóak voltak. Belényi Gyula ciklikus élelmiszerhiányról és tömeges prostitúcióról, Hámori fertőzésveszélyről és alkoholizmusról számol be. Mindez abból következett, hogy az elsődleges cél a vasmű felépítése volt, a több ezer lakás létesítése csak ezután következett. 1950–51-ben el is készült a kokszoló, az ércelőkészítő, a kohómű, az acélmű és az erőmű, a házak azonban bevakolatlanok maradtak, a barakktábor még a hatvanas években is állt, s Dunapentelén kezdetben csak üzemi konyhák működtek. Csak 1951 nyarán és őszén jöttek létre a víz- és egyéb közszolgáltatásokról gondoskodó vállalatok, s nyíltak meg az első állami éttermek.
„Javaslom, hogy november 7-ére vagy december 21-ére nevezzük el Dunapentelét Sztálinvárosnak” – írta Gerő Rákosinak, majd magyarázatként hozzáfűzte, hogy „a vasmű az ötéves terv legjelentősebb alkotása, a város az első új, szocialista város”. Végül 1951. november 7-én nevezték át ünnepélyesen a települést Sztálinvárossá, és ekkor került sor az első vascsapolásra is. „Hétszáz nap alatt város született a kukoricaföldek helyén” – lelkendezett a Szabad Nép az új település átnevezését köszöntő cikkében. Nagy Imre 1953. július 4-én meghirdetett reformkommunista kormányprogramja viszont kevés beruházással kecsegtette a még szinte félkész Sztálinvárost. Hamarosan elapadtak a költségvetési támogatások, és a további építkezést leállították. Sztálinváros annak szimbólumává vált, amit valóban meg is jelenített: az erőltetett iparosítást és az ésszerűtlen beruházásokat.
A két szakértő egyetért abban, hogy miközben Dunapentelét Sztálinvárossá változtatták, leginkább a kommunizmus osztály nélküli társadalmának utópiáját kívánták kipróbálni, amely azonban igen hamar megbukott, amint a belvárosban lakó munkásarisztokrácia és a külvárosi prolinegyedek barakklakói kezdtek elkülönülni egymástól. Végül tíz évvel a generalisszimusz nevének felvétele után Kádárék Dunaújvárossá keresztelték az egykori Dunapentelét (amely egyébként a görög Szent Pantaleonnak köszönheti középkori elnevezését).
Sztálinváros első tíz évéről szól csütörtökön az Ősök tere. Az adás időpontja a Hír Tv-ben: csütörtök 22.30, szombat 15.30 és szerda 16.05.
origo.hu
Diplomáciai nagyüzem Budapesten: mindenki ránk figyel
