Tizenegyedik parancsolat

Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek. A szólás megfontolva továbbfejthető. Vajon szabad-e megtennie az embernek, amit szabad a természetnek? Az ember a természet része-e még, vagy kívül került rajta? Biosz és öikosz viszonya. Biológiai lények vagyunk, de hol a helyünk a planéta ökológiai világrendjében? Benne? Fölötte? Mellette? Alatta? Homokszemek vagyunk egy gépezetben, avagy mi magunk vagyunk immár a gép? A földet külszínileg „megfejtő” irdatlan bányagép? A kérdés állandó háttérzajként ott serceg bennem kikapcsolhatatlanul, de amúgy jól elvagyok vele. Felerősödni akkor szokott, ha provokálnak valamiképp. Mondjuk egy golyó lyugatta gigantikus elefántkoponya látványával, egy szigonyágyú által eltalált bálna vértornádójával. Ilyenkor a bölcseleti háttérzaj felerősödik bennem.
Szabad-e korlátozás nélkül érvényesíteni szenvedélyeinket és érdekeinket? A természet mint közösség: önkorlátozó rendszer, ám a természet részei önként sohase vesznek vissza az arcukból. Ha emelkedik Magyarországon az átlaghőmérséklet, a délszaki fajok nyilván nem fogják vissza majd hódításukat a jégkorszakból itt maradt fajokra való tekintettel. Jönnek csőstül. A természetes folyamatok emberi értelemben nincsenek tekintettel a természetre. Nem óvják meg azt, ami nekünk fontos. A kongói Virunga Nemzeti Parkban a hegyi gorillák közt különböző bakteriális és vírusfertőzések terjednek. A kétéltűeket gombafertőzés tizedeli. Pedig hát fokozottan veszélyeztetett fajokról van szó. A természet mégis lő rájuk a maga eszközeivel. A természet olyképp, ahogy azt a természetvédők szeretnék, sajnos képtelen az érdekérvényesítésre. A természeten belül annál inkább érvényesülnek a részérdekek. Ha tehát mi történetesen a természet részei vagyunk, akkor lelkifurdalás nélkül örülhetünk annak, hogy maximális hatékonysággal tudjuk érvényesíteni az emberi faj érdekeit a többi részérdek ellenében. Gátlások nélkül formálhatjuk át akkor képünkre és hasonlatosságunkra a földet. Páratlan sikertörténet. Beköszönthet az „antropocén”, az új geológiai korszak, az ember kora. Valamikor a triboliták, máskor a dinoszauruszok voltak elterjedtek, most az ember az elterjedt. Most az ember a föld épp aktuális ura. Hurrá! Vagy azért annyira mégse örüljünk?
Lehetetlenség nem meglátni az alapvető különbségeket. A Homo sapiens föld feletti uralma más, mint volt a dinoszauruszoké. Utóbbiak például nem építettek atomerőműveket. Aprócska különbség, de azért szóra érdemes. Biosz és öikosz, igen. Az emberiség, dacára élő voltának, minden jel szerint valamiként mégis kívül került a természet első körén. A nagy egészbe már úgy semmiképp sem tartozik bele, mint evolúciós elődei, és sokak szerint az új egész, melynek része, új játékszabályokat is követel meg tőle. A játékszabály neve: önkorlátozás. Ha nem úgy vagyunk a természet részei, mint voltak evolúciós elődeink, akkor elvétetett tőlünk a korlátlan érdekérvényesítés joga. Nekünk kell akkor képviselnünk az egészet. Ez a kötelesség ránk hárul. Tekintettel kell lennünk „másokra”, más fajokra is.
Van, aki úgy tudja, hogy a nagy világvallásokban már fellelhető a válasz mindezen kérdésekre, csak olvasni kellene a sorok között. Ez nem biztos, hogy igaz. Innét, Európából tekintve a buddhizmus és a hinduizmus a reinkarnáción keresztül az embert mintha egy spirituális táplálékláncba helyezné, de vegyük észre, Bengáliában a reinkarnációra hivatkozva még nem kapitulált tigrisvadász, és a buddhista narancs Thaiföldön sem védte meg az őserdő zöldjét. A mohamedán vallás a disznóhússal és az alkohollal szemben kérlelhetetlen, ám az ökológiai problémákra érzéketlen. És a kereszténység? Mi a helyzet a kereszténységgel?
Mind a Szentírásban, mind a kereszténység, főképp a katolicizmus történetében vannak olyan tradicionális hivatkozási pontok, amelyekre utalva a kereszténység zöldnek képzelheti magát, de jobb, ha nem ködösítünk, és legalább önmagunknak bevalljuk: az ökológia nem a keresztény lényeg meghatározó vonása. Most persze nagyon szeretnénk, ha az volna, de nem az. Vegyük tudomásul, a kereszténység szellemi katedrálisában a természet, mindent összevéve, periferiális jelentőségű. Lehet, hogy Stradivarival, de másodhegedűs csak. A Genezis könyvét persze lehet úgy értelmezni, hogy legyünk jó gazdái a földnek, s úgy hajtsuk uralmunk alá. Lehet akár Noét is Mózes rangjára emelni a bárka okán, ezek azonban utólagos hangsúlyeltolások. Maga Jézus sem volt természetvédő. Görögös jelleggel abszolút nem foglalkoztatta a természet. Példabeszédeiben olykor felmerül a természet, a mezők lilioma például, de csak egy-egy megkapó hasonlat erejéig. Igazság szerint Jézusnál a természet nem ökológiai és a szegénység nem szociológiai jelentésű fogalom. Őnála mind a természet, mind a szegénység a mennyei kincsek felé vezető út példázata. Ne az anyagi javakat halmozzuk, hanem gyűjtsünk szellemi kincseket, amelyek túl az Óperencián, azaz a halálon túl is érvényesek.
A Genezis könyve, Noé s az evangéliumi példabeszédek, e néhány biblikus „hot spot”, forró pont mellett Szent Ferenc az, akire a keresztény zöldek hivatkozni, támaszkodni szoktak. Egy tény, Szent Ferenc bizonyosan nem kért volna kilövési kvótát védett énekesmadarakra. Ő az énekesmadarakat nem lőni, hanem hallgatni szerette. Ha a katolikusok ferences testvérek módjára gondolkodnának, akkor egy katolikus ember eleve nem lehetne sportvadász. Nos, ez nincs így. Szent Ferenc izolált rezervátum a katolikus természetkép szőlejében. Immár bő hétszáz esztendeje, hogy Szent Ferenc, a nagy szelíd meghalt, ám ez idő alatt senki sem vetette fel a kérdést: ha szórakozásból fajfenntartó viselkedést – öncélú nemiség – megvalósítani bűn az egyház szerint, akkor szórakozásból létfenntartó viselkedést – sportvadászat – megvalósítani miért lehet erény?
Az évszázadok során sem az elszórt szentírási helyek, sem Szent Ferenc hagyatéka nem gátolta meg a kereszténységet abban, hogy asszisztáljon a sportvadászathoz, a kedvtelésből való ölés rítusához és általában a természet, beleértve a természeti népek pusztításához. Nincs tizenegyedik parancsolat, amely kimondaná: védd és óvd a természetet!
Egyszerűbb azt mondani, gondolni, hogy a válsághelyzetért, amelybe általunk e bolygó jutott, csak és kizárólag a globalizáció, a fejlődés, a piacgazdaság, a plázakapitalizmus, a pénzvilág a felelős. Egyszerűbb ezt gondolni, mint tudatosítani, hogy az elődeinktől örökölt hagyomány sok tekintetben, vonatkozásban hiányos. E hiátusnak ugyancsak szerepe lehet a kialakult válsághelyzetben. Ha volnának kész válaszok az ökológiai válság nagy kérdéseire, és főképp léteznének vallási eredetű, konkrét ökológiai parancsok, parancsolatok, akkor a társadalom talán nem volna ennyire kiszolgáltatva a környezetpusztítás vak erőinek, de meglehet, ez a feltűnő szófukarság Isten részéről arra utal, hogy az ember szabad. Kiűzettünk a paradicsomból. Rajtunk múlik most. Itt már Isten sem segít. Lebomló műanyag táblára nekünk kell felvésni a paradicsomon kívüli világ parancsolatait. A tizenegyedik, a tizenkettedik parancsolatot. És így tovább.