Üzleti üzelmek

Furcsán tudathasadt állapot kerülget minket némely élelmiszer-áruházban. Reklámok özönével látszólag mindent elkövetnek a multicégek, hogy hozzájuk térjünk be, a helyszínen ellenben már nem ennyire egyértelmű a vendégszeretet. Ki ne tapasztalta volna, amikor megáll egy-egy polcnál: mintha kelletlenül viselkednének a pakolászó alkalmazottak. Van, amikor csendes közelharcot kell vívni azért, hogy egyáltalán hozzáférkőzzünk a kiszemelt áruhoz. Vagy éppen ügyesen félre kell ugrani a buzgó beosztottak által sebesen tolt targonca elől. Az ember úgy érzi magát, mint aki útban van ott, ahol az öntudatos dolgozók végzik a dolgukat, de szegényeknek kerülgetniük kell a tébláboló, ide-oda kóricáló vásárlókat. Miután áruházlánctól függetlenül mindenütt szembesülünk a jelenséggel, gyanús, hogy közös piaci magatartásról van szó. Van ebben a nem is annyira finom zaklatásban némi logika. Hisz aki túl sokat pepecsel a dobozokkal, ellenőrizheti a lejárati határidőt, az összetevőket. Netán még azt a merészséget is elköveti, hogy nem a drága pénzen rogyásig reklámozott cikket választja, hanem valami gazdaságosabbat. Ezzel felrúgja a PR mindenhatóságába vetett feltétlen globális multinacionális hitet. A látszólagos árubőség közepette ezt a válogatós, ezért nemkívánatos vásárlói magatartást iktatja ki az a lelemény is, hogy apró moszkitóbetűkkel írják rá az élelmiszerekre a gyártót, a lejárati határidőket meg úgy elrejtik, hogy mikroszkóp kell a dekódoláshoz. Vagy csak óvni akarják az idősebbek idegszálait? A korosabb hölgyek beleszédülnének, ha szembesülnének egy-egy tartósított elemózsia tartalomlistájával. Az emberfia csak egy kis ebédet akar venni, mégis úgy érzi magát az összetétel tanulmányozásakor, mintha ismét az iskolapadban ülne, és a kémiaórán bonyolult képleteket kellene felismernie.
Mintha vegyiművekbe költöztettek volna egyes élelmiszergyárakat. Jó lenne tisztázni, hogy felkészülhessünk rá: milyen felirattöpörítésekkel kell még megküzdenünk? És milyen kémiai stúdiumokat kell elvégeznünk ahhoz, hogy megehessünk egy gombapörköltet? Ez lesz a jövő? Hogy nem lehet nyugodtan elfogyasztani egy sonkás zsömlét, csak ha mindenkinél ott van a falon a Mengyelejev-féle táblázat, mint egy házi áldás? Kódfejtőket kell majd hívni egy pizzához? Azt már alig merjük megemlíteni az egészséges életmód megszállottjainak érzékenységét óva, hogy a bio- és a light termékek piacán is lenne mit söpörni. Sokan abban a hitben élnek: garancia az étel egészségességére, ha pocsék az íze, vagy nincs is neki. Ezek az embertársaink valósággal elalélnak a teniszlabda-állagú és -ízű paradicsomoktól, a betonkeménységű kenyerektől, a kukacos almáktól. Vagy éppen a tejmentesített, vizezett műtejektől, amelyek „light” csalogató fedőnév alatt futnak – magasabb áron. Hovatovább csak ki kell írni a száraz zsemlére, hogy bio, és máris tolong az átejthető közönség.
Miért sznobok az emberek? Miért veszik azokat a gúlába rakott álakciós holmikat, amelyek másutt olcsóbbak? Hiszen sokszor áthúzzák a sosem volt korábbi árat, hogy a mellé írt, csak látszólag kisebb szám vonzóbb legyen. Európa szemétpiacaként velünk mindent lenyeletnek (a szó szoros értelmében), miközben a gazdákat egyre nehezebb helyzetbe hozzák. Lassan már azt is megszabják, hogy kukorica helyett müzlit kell adagolni a kocáknak, és kizárólag fehér edzőcipőben, steril szájkendővel, glasszékesztyűvel közelíthetők csak meg a komfortos ólak. Bezzeg ha más földrészről jön a cucc, mintha még arra sem lennének kíváncsiak az illetékes szervek, hányadik évezredből és milyen gerincesből származik a táp. Nem lenne ezekben az ügyekben némi feladata a fogyasztóvédelemnek?