A dzsessz és a világ

Valamikor a hetvenes évek legvégén, a gimnázium utolsó éveiben baráti társaságban gyakran elhangzott az ukáz: menjünk Szabadosra! Nem kerekedett nagy vita az ötlet nyomán, mentünk, akár Nagykanizsáig. Mai szemmel nézve valami elképesztő információhiányban éltünk akkor, de nem ettől szenvedtünk a legjobban. Valahogy mindig megoldódott. Többnyire úgy, hogy a banda körül akadt egy báty vagy egy nővér, aki már egy kicsit előbbre járt, lehetett turkálni a lemezei között, vagy továbbpasszolta a híreket. Így került a világképünkbe Szabados György is és Az esküvő (1973) című album, amelyet aztán hamarosan megszereztünk a „Rózsavölgyiből” vagy máshonnan. Szabados inkább tiltott, mint tűrt volt akkoriban, amit sokáig nem is értettem igazán, hiszen a hatalom „muzikális” részlege nem nagyon bajmolódott már a dzsesszel, ott voltak a nyakukon a fekete bárányok.
Aztán persze kiderült lassan, hogy nem is elsősorban a zenéjével van baj, de mindjárt az egész emberrel, úgy, ahogy van. Szabadosról sugárzott az a végképp eltörölni kívánt magyar középosztálybeli háttér, amelyben a nagyi hetente háromszor szonátákat játszott, a család meg pihenésképpen leénekelt egy komplett operát. És már eleve nem úgy nézett ki, mint akit meg lehet etetni minden hülyeséggel. A tehetsége mellett tartása is volt, azt meg nehezen viseli a középszer. Szabadosra járni nem csupán szórakozás volt, de rácsodálkozás és tanulás is. 1975-ben a Kassák Klubban létrehozott egy zenei-filozófiai műhelyt, onnan indult többek között egy másik zseniális muzsikus, Dresch Mihály is. Ez is gyanússá tehette, mert az még csak elmegy valahogy, hogy valaki furcsákat zongorázik, de hogy még teóriákat is állítson mellé, az több a soknál. Szabados elsőként játszott free jazzt Magyarországon, aztán meg egyszerűen megteremtette a magyar gyökerű dzsesszt. Ennek a jelentősége számunkra csak ahhoz mérhető, mint amikor a feketék behurcolták Afrikából Amerikába a zenéjüket, és elkezdődött a keveredés.
Emlékezzünk csak: Bartók egyszerre fülelt Erdélyre és a dzsesszre – sokan még ma sem értik, hogy miért. Szabadosnak e tekintetben is abszolút hallása volt: ha a konyhában eltört egy csésze, nem zajt hallott, hanem azt, hogy a csésze meghalt, sorsa véget ért. Úgy gondolta, hogy a zene kettős jelenség, van egy e világi és egy nem e világi része. Rendkívül sokoldalú volt, és hibátlan arányérzékkel rendelkezett. Fölényes biztonsággal közlekedett kompozíció és improvizáció között, utóbbiban verhetetlen volt. Egységet teremtett népzenéből, dzsesszből, kortárs és szakrális zenéből, a katedrálisépítők figyelmességével. Idén kapta meg a Kossuth-díjat. Szabados György zongorista, zeneszerző, zeneteoretikus, gondolkodó néhány nappal ezelőtt, életének hetvenkettedik évében távozott közülünk.
Avishai Cohen is zongorával kezdte, aztán egyszer meghallotta Jaco Pastoriust, és ezzel el is dőlt a sorsa. Igaz, hogy mostanában már kevesebbszer kerül elő a basszusgitár is, viszont lehorgonyzott a bőgőnél. Már jó ideje zeneszerző és zenekarvezető, de a kezdet kissé rögösebb volt. Utcazenészi pályafutásának Chick Corea vetett véget egy telefonnal, majd játszott Bobby McFerrinnel és a latin dzsesszes Danilo Perezzel is. Saját zenekarának felállása is gyakran változik: fellép trióval és kvintettel (tavasszal Budapesten is adott koncertet) – a legegyszerűbb talán a nu jazz kategóriába sorolni, ott van hely elég. A fő csapásirány a dzsessz, a klasszikus vonalból a már említett Pastorius mellett Charles Mingus és Stanley Clarke gyakorolt komoly hatást játékára, de a repertoárban erősen megjelennek a világzenei hatások is. Ami persze manapság inkább általános, mint meglepő, az élvezeti érték kizárólag kreativitásfüggő. Cohennek bőven van honnan merítenie, és ezt bátran meg is teszi – néhol határozottan, máshol egészen finoman: szinte csak felskiccel egy dallamot, aztán hagyja lebegni, miközben már más tengereken jár. Arab, zsidó, andalúz, afrikai elemek váltogatják egymást, mégis a legizgalmasabbak talán a gyakran szöveg nélküli, vokális részek, amelyek szintén a „nemzetközi” érzést erősítik. Cohen kitűnően énekel, és szerencsére ezt egy idő után ő maga is elhitte, saját bevallása szerint évekig tartott, míg megbarátkozott a saját hangjával. Ám nem csak a szerénysége emelte a világ legkeresettebb fellépőinek sorába, legutóbbi, Seven Seas című albuma remekül felépített anyag, a végét sem kente el: a Tres Hermanicas Eran talán a legszebb darab mind közül.
Matt Penman is bitang jó basszista, a James Farm zenekar James Farm című lemezét azonban alighanem mégis Joshua Redman nevével a legegyszerűbb népszerűsíteni. Merthogy Redman a világ egyik legjobb szaxofonosa. Kettejükhöz csatlakozott még Aaron Parks billentyűs és Eric Harland dobos, és így is maradtak 2009 óta. A James Farm pedig egy létező hely neve Missouri államban, jelesül Jesse James otthona volt, ma múzeum. Jesse James az egyik legkomolyabb lókötő volt a vadnyugaton, és Missouri is kihagyhatatlan a westernmitológiából, elég, ha csak azokra a botrányos kalapokra gondolunk, amelyekben Marlon Brando vegzálta Jack Nicholsont Arthur Penn parádés filmjében (The Missouri Breaks), ennek ellenére csupán némi romantikus kötődés feltételezhető, a lemez nyomokban sem tartalmaz countryt. Legfeljebb egy kis rockos, bluesos beütést találunk, ha nagyon kukacoskodunk, a többi vegytiszta dzsessz. Abból a nagyon szerethető, klasszikus fajtából, amelyik a műfaj alfája. Briliáns hangszertudás, tökéletes összhang, letisztult hangzás – mindez ráadásul akusztikusan. Örömzene a javából, közben természetesen olyan fegyelmezetten építkeznek, mint egy atomerőműnél.
Érdemes nézni egy jó dzsesszzenész arcát játék közben vagy akár a róla készült fotográfiát. A világ tükröződik benne.
Szabados György: Az esküvő, 1973 l l l l l
Avishai Cohen: Seven Seas (EMI, 2011) l l l l l
James Farm: James Farm (Warner, 2011) l l l l l