A nemzetközi hírű kecskeméti animációs filmfesztiválnak esztendők óta az ismeretlenség homályából felbukkanó első filmesek az igazán figyelemre méltó szereplői. Négy évvel ezelőtt Duczki Tomek, két esztendeje Bertóti Attila, az idén Fekti Balázs… Amikor eredeti tehetségről tanúskodó munkájukat megismeri az ember, senki sem tudja megmondani, honnan érkeztek, merre tartanak.
– Veszprémben születtem 1974-ben, tizenkét éves koromtól Győrben nevelkedtem, ott is érettségiztem egy magasépítő-technikusokat képző szakközépiskolában. Szerettem a matematikát és a fizikát, a műszaki egyetemre jelentkeztem építésznek. Négy év után azonban, a két legkedvesebb évfolyamtársammal együtt, úgy éreztem, „váltani” kell. Egyetemi tanulmányainkkal párhuzamosan építészlátványterveket készítettünk, az első, gyerekcipőben járó 3D-s programokkal dolgoztunk, és egyre érdekesebbnek tartottuk a számítógépes animációt. Mire észbe kaptunk, 1997-ben elkészítettük az RTL Klubot „bevezető” klipeket. Aztán az új kereskedelmi adó műsorcímeit is. Ezek a megbízatások azonban meg a nyomukban járó többi feladat – virtuális stúdiókat terveztünk, műsorfőcímeket, intézmények arculatát – elvitték az időnket. Igaz, kerestünk is velük, a tanulást és a munkát azonban lehetetlen volt egyszerre folytatni, s otthagytuk az egyetemet. Céget alapítottunk, a Dogfish nevet adtuk neki…
– Kutyahal néven jelentkezett egy fiatal magyar animációs vállalkozás?
– Egy kis cápa neve a dogfish, szerintem jól hangzik, és amikor e név mellett döntöttünk, még külföldön sem hívtak így semmiféle társulást. Ma már többet is… Jelenleg nem a volt kollégáimmal dolgozom, a szegedi Factory Stúdiónál vagyok vezető animátor. Itt is televíziós formatervezéssel foglalkozom, de már nemzetközi piacra.
– A reklámcélokra alkalmazott animáció igen messze van az önálló művészeti ágként számon tartott animációs filmtől; a kedvére való feladatokkal elhalmozott és rendesen megfizetett Fekti Balázs, közel a harmadik X-hez, hogyan tudta és főleg miért akarta áthidalni ezt a távolságot?
– Harminc felé szeretné végre az ember önmagát is kifejezni, s erre azt a területet, amelyen dolgoztam, hogy főcímeket kreálok, háttereket, arculatokat, nem találtam alkalmasnak. Saját filmet szerettem volna készíteni. Azt gondoltam, ha a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre jelentkezem, ott olyan emberekkel találkozom, akik az animációval alkotói szinten foglalkoznak. Igazából tehát a kapcsolatteremtési szándék mozgatott, amikor másodjára is egyetemista lettem meg az, hogy a gyakorlati tudnivalókat elsajátítsam.
– Ifjúkori filmélmények nem befolyásolták? Annak a nemzedéknek, amelyikhez tartozik, tálcán kínálták a világszínvonalú magyar animációs filmművészetet, egész estés mozifilmek, tévésorozatok formájában!
– Gyermekkoromban nagyon szerettem Jankovics Marcell munkáit, a János vitézt, a Fehérlófiát, Richly Zsolt Háry Jánosát. A francia–magyar koprodukcióban készült Az idő urait is… Felnőttként pedig a japán animációs filmekért lelkesedtem és azokért a francia munkákért, amelyeket nemcsak a sztori uralt, hanem többsíkú mondanivalójuk is. Mostanában egyre ritkábban kerülnek elém olyan alkotások, amelyeknek nem csak a szórakoztatás a céljuk. Olykor az az érzése az embernek, hogy az értékgyanús animációs filmtervek ma már igen kevés megrendelőt érdekelnek. Az igen, hogy mit mennyiért lehet eladni a Cartoon Networknek, miből lehet sorozatot csinálni…
– Idehaza – szerencsére vagy sajnos, nem is tudom – még nem tart itt az animációs filmművészet; minálunk jól jövedelmező vállalkozásként sem igen karolják fel ezt a műfajt, nagy hatású művészi lehetőségként sem támogatják. Olykor nem is értem, mire szánják azokat a tehetséges fiatalokat, akik a Moholy-Nagy-egyetem vizuális kommunikáció szakán, azon belül az animáció, fotó, grafika, videó tanszakon diplomáznak. Ön első nekifutásra bekerült az egyetemre? Öt év után milyen munícióval távozott?
– Hét év után, amikor ugyanis megszülettek az ikreink, két évre felfüggesztettem egyetemi stúdiumaimat. Egyébként első nekifutásra kerültem be az egyetemre, nem is számítottam rá, a sok jelentkező közül mindössze kilenc embert választottak ki. Az első évben megismerkedtünk a párhuzamos szakirányok – fotó, grafika, videó – alapjaival, ma már tudom, milyen sokat köszönhetek ennek az egy esztendőnek. A tárgyanimációval is akkor barátkoztam meg, élveztem, hogy számítógép előtt töltött tíz esztendőm után felszabadultan mozgathattam, fotózhattam a „szereplőimet”, a villát, a kanalat, amint – akár egy kórházi műtő szakszemélyzete – a göngyölt húst operálják.
– Azt gondolná az ember, a tárgyanimációhoz, a bábfilmhez komoly technikai apparátus és népes csapat szükséges, és mivel ez mostanában – szilárd alapokon álló, jól felszerelt stúdiók híján, hagyományos csapatszellem nélkül – elég nehezen „jön össze”, ezért választják az animációs film mesterei a bábfilm helyett a számítógép segítségével viszonylag könnyen, gyorsan elkészíthető rajzfilmeket.
– Egymagában is el tud készíteni az ember egy bábfilmet! A diplomafilmemet is egyedül hoztam össze a garázsunk fölötti padlástérben, bár a számítógéppel animált figurák tervezésében segített Szemán Csaba évfolyamtársam, a film kísérőzenéjéhez pedig az egyik kedves barátom, Viski Tamás segítségét kértem.
– Tisztában volt vele, milyen nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Lázár Ervin elbeszélése alapján akarta megrendezni diplomafilmjét? Ez a fajta adaptációs kísérlet eddig még a komoly szakmai gyakorlattal rendelkező filmeseknek is csak elvétve sikerült!
– Amióta az eszemet tudom, szeretem Lázár Ervin írásait, amikor pedig először találkoztam az Öt, hat, hét című elbeszélésével a Buddha szomorú című kötetében, nyomban azt éreztem, hogy az én történetemet írta meg. Ha nagyon elfásul, Lázár Ervin embere is megkeresi a munkájában a kitörési pontot, mer váltani, más irányba menni… Amikor aztán Lázár Ervin története alapján elkezdtem csinálni a filmet, meg is történt velem mindaz, ami az ő figurájának a története. Számomra a Moholy-Nagy-egyetem lett a kitörési pont. Rengeteg energiámba került, hogy a munkám mellett befejezzem egyetemi tanulmányaimat, ez az időszak azonban az alkotás felszabadító élményével ajándékozott meg.
– Vannak, akik azt állítják, Lázár Ervin írásait azért nehéz filmre venni, mert a mondatainak a színét és az erejét lehetetlen más műfajba átmenteni. Az ön bábfilmátiratában egyetlenegy szó sem hangzik el, lehet, hogy ez a sikerének titka?
– Én nem a Lázár Ervin-novellát akartam megfilmesíteni, hanem arról akartam filmet csinálni, hogy számomra mit jelent Lázár Ervinnek ez az írása. Mást nem is igen tehettem volna. Vagy végigmondatom valakivel a teljes szöveget, de ahhoz minek az animáció? Vagy lefordítom az eredeti művet a film nyelvére, ha tudom. Igen, nagy fába vágtam a fejszémet, de az embernek időnként nagyobb feladatot kell vállalnia, mint amekkorával biztos, hogy elboldogul, a maximumot csak így tudja kihozni magából. Ha képességeim határain belül maradok, nem tágíthatom őket, csak a kötelező gyakorlatokat végzem.
– Hogyhogy bábfilm lett az Öt, hat, hét?
– Rajzfilmnek indult, de amikor a figurát tervezgettem, hogy, hogy nem, háromdimenziós alak lett belőle. Farigcsálni kezdtem, aztán a figura valamiképpen önálló életre kelt, az apósom körtefájából faragtam ki a végleges változatát.
– Robotot körtefából? Hány bábot kellett készítenie a sokszereplős filmhez?
– Ember ő is, nem robot, csak báb volta miatt tűnhet robotnak. Egy testet készítettem cserélhető fejekkel. Az egyik az átlagembereket személyesíti meg, a filmes „statisztériát”, a másik a kitörni vágyó főszereplőt. Bábomnak a teste és az ujjai is fából vannak, csak a csuklóit mozgatja golyóscsapágy. Ami körülveszi, az általánosan ismert munkahelyi légkör: emberek tucatjai ülnek egymás mellett, előtt, mögött egy hatalmas térben, mindnyájan magányosak, nem kommunikálnak egymással.
– Az én „olvasatomban” a bábfilm főszereplőjének a kitörési kísérlete kétféleképpen is értelmezhető: sikerként, hiszen megbizonyosodhatott róla, hogy nem a „szűk határú lét” a mindene; de kudarcként is, mert nem látni, hogy elégedettebb vagy boldogabb lenne e felismerés után…
– De megváltozott, bölcsebb lett általa. Megismerte önmagát, biztos lett benne, hogy értékes, alkotó lény, és ez önbizalmat adott neki ahhoz, hogy addigi munkáját magabiztosan végezze tovább. Nem feltétlenül arra buzdít az ő története, hogy változtassuk meg az életünket! Inkább arra, hogy fogadjuk el. Keressük meg a pozitívumait! A lázadásnak ez is egyik formája lehet: a helyemen maradok, de eztán nem rabszolgaként végzem a munkámat, hanem az önkifejezés lehetőségeként.
– Lázár Ervin robotoló embere egy virággal találkozik, amikor hátat fordít gépies hétköznapjainak. A bábfilm kalandos útra induló figuráját másik robotvilág várja, az elhagyottnál színesebb robotléttel, figyelemre méltóbb robotlénnyel – robotnővel. Ennyire rossz a helyzetünk? A harmadik évezred robotvilágában nem nő virág?
– Nem olyan világot akartam megjeleníteni, amely virágokat bocsát ki magából; a mi számítógép által irányított, facebookos valóságunk sem ilyen. Nem nézünk egymásra, csak a monitort bámuljuk, ott akarjuk felfedezni egymást. Szeretteinkkel mobilon cseverészünk, hosszan, részletesen, és van, akinek már nem is hiányzik a személyes találkozás.
origo.hu
Orbán Balázs: Ez a háború nem a mi háborúnk - videó
