És a Nap fellángol

Most is eleven az érzés, huszonhét év távolából. Egy osztálykirándulás után, a Planetárium közelében mintegy százöt forintért megkaparintom életem egyik legfontosabb lemezét. Marsbéli krónikák – történetek, amelyek legalább annyira távoli helyen, Los Angelesben folytatódnak.
Annak, aki a Solaris zenekart nem ismerte, csak sarkos, rövid állításokat tehetek. Tulajdonképpen tartósan sikertelen magyar progresszív rock csapat, instrumentális muzsikával, slágerek helyett. Mivel a lemezgyárat kitartóan nem érdeklik, tagjaik előbb Első Emelet, utóbb Napoleon Boulevard néven alapítanak népszerű együtteseket. Ha van énekes, pár strófa szöveg, hozzá popos a zene, egyből nyílik a horizont – másoknak meg (az elszánt, lemezvásárló negyvenezernek) lehúzódik a roló.
A Marsbéli krónikák 1984-ben, kultikus évben került végre lemezre. Ray Bradbury humánum-sci-fijét olvastam is, filmre is vitték, de Tarkovszkij is bocsássa meg, akkora élményt sosem okoz egyik sem, mint a Solaris különös, szabálytalan, zizegő, üres és fájó zenei asszociációi. Sosem hallottan ismerős dallamtöredékek, bő kézzel pazarolt effektek sorjáznak itt, a világűr sötét és néma, a bolygófelszín ha néha beszél, csakis a fuvola pasztorális hangján teszi. Előtte a rádióból gyűjtöttem fel más regényekre adaptált zenéiket (Szép új világ, Orchideák bolygója, Egészséges optimizmus, A vörös kör stb.), és mindig lelombozott, hogy alig akadt, akivel sikerült megszerettetnem e konzseniális banda művészetét.
És ezzel a Solaris is így volt valahogy. Aztán 1995-ben Los Angelesből kaptak meghívást, felét se hitték, hogy egy rég hibernált zenekart bárki ismerne – Amerikában!
Ám a bizonyító erejű film végre itt van előttünk. Erdész Róbert billentyűs hajhullató munkával preparálhatta a VHS-minőségű képek alá a sokkal tisztább zenét – sikerrel. A koncertfelvétel mellé pakolt emléktekercs mondatszilánkokból rakja össze a tagok hüledezését. Tüchtig röntgen-doktor a fuvolista Kollár Attila, szerény mosolyú a gitáros Bogdán Csaba, két pendülő szín a két basszgitáros, Kisszabó Gábor és Pócs Tamás, heveny memóriazavaros a dobos, Gömör László. És itt van Böszörményi Gergely, mindenki lehengerlő Böszméje, aki szervezte az utat – és nincs itt Cziglán István, akit holtában csak egészen fura autoritást mutató gitárjátéka idézhet meg.
Intelligens zene intelligens emberektől, akik nagy nyugalommal szívükben hitték, kilenc éve eltemethették életük egyik fontos szakaszát. Zenészek, akik végül Kalifornia fővárosában rakhatták öszsze régi-régi kompozíciójukat, a Los Angeles 2026-ot, s akik örülni tudtak, ha kalózlemezeiket dedikálhatták, s akik ma, újabb másfél évtized múltán is lerendeznék a honi könnyűzenét, ha az nagy átlagban nem lenne egy mélyművelésű bánya fenekén a nyolcvanas dekádhoz képest.
És még annak a veszprémi Solaris-koncertnek az emléke is itt él, amelyen tizenketten voltunk, és tudtuk: a HBB Vadászata és Szörényiék István, a királya mellett az évtized harmadik legfontosabb albumát játsszák itt pesti félistenek.
(Solaris: Live in Los Angeles 1995. Periferic Records DVD, 2010.)