Gasztroforradalom

Induljunk a legkülső körről. Igazi labirintus lesz, mint Borgesnél, vagy Kubricknál. Az emberiségre leselkedő egyik legnagyobb veszély a tömeges éhezés, ami, ha tovább hülyéskedünk, már napi aktualitás. Akár az Európáról szóló kis csokorban. Ebből a borzalmas halmazból persze ki lehetne slisszolni néhány felismeréssel és intézkedéssel. Tudomásul kellene venni, hogy Magyarország agrárország, oszt jónapot. Van föld, van víz, van szemétmentes génállomány, állat, növény, munkaképes munka nélküli munkaerő és egyelőre viszonylag ritka a tornádó. Ha az emberek jelentős része a mezőgazdaságban tevékenykedik, hamarosan megtermeli a családja számára az élelmiszer egyre nagyobb hányadát, a felesleget piacra viszi és ezzel hozzájárul a más szektorokban dolgozók élelmezéséhez. Következésképpen nem szükséges behurcolni innen-onnan az agyonutaztatott mérgeket, csökken a nyomás az egészségügyön, kitolódik a szellemileg és fizikailag a végletekig kizsákmányolt férfilakosság életkora, az adó nem segélyekre megy, a spekuláció helyett pedig váratlanul felbukkan a munka, mint fedezet. Az elfelejtettnek gondolt tudás és annak átörökítése, mint fedezet. És bocsánat, de a természettel való újra együtt lélegzés és a szakrális, mint fedezet.
Készül a köznyelvben hamburgeradónak becézett tervezet. Nagyszerű. Kifinomultabb, mint felgyújtani egy gyorséttermet, pedig számos példa mutat arra, hogy az utóbbi gyakran hatásosabb. Lehet hisztizni miatta, mint negyvenéves, életerős rendőrnek a nyugdíj miatt, ez bőven belefér a demokráciába. De közben mihez kezdjünk azzal, hogy egy pohár bor már kétszázezer, ha utána autóba ülünk, és főként azzal a nehezen definiálható elmekórtani tünetegyüttessel, hogy biciklin ugyanez a mennyiség harminc, miközben a színes magazinok kerékpáros bortúrákra csábítják az olvasót? Persze gondolhatnak arra, hogy az a réteg, amelynek az ajánlat szól, ezt gond nélkül kifizeti. És ez a baj. Forradalmat soha nem a szerencsések robbantanak ki. Gasztroforradalmat (copyright Jamie Oliver) például a menzákon illene, ahol csak mérgekre van pénz, ha van. Nagy boldogság, hogy vannak már Michelin-csillagos éttermek itthon is, hogy véget érni tűnik a joviális séfek ketchup rémuralma, de már most jól látszik, hogy nincs középút, hogy megint a pénz dönti el, hogy ki mennyit ér, mint a bor esetében. Elképesztően jó boraink vannak, a túlnyomó többségnek megfizethetetlen áron. Az ételeknél meg van a citromos nyúlkolbász vagy a balatoni hekkerek, közte hosszú szünet és csönd. Hol van a tökéletes vaddisznócivet kétezerért (kihozható!) kertből tépett salátával, kockás abroszon? És az isten szerelmére, mi az a gasztrofasiszta hozzáállás egy fesztivál kapcsán, hogy „a belépő majd szűr”? Ez, hogy egy közepes, de mégis találó fordulattal éljünk, banánköztársaság.