A Kossuth- és a Liszt-díj mellett mostantól immár a Budapest Díszpolgára cím is ott díszeleg a komódon ifjabb Sánta Ferenc hegedűművész, prímás Nagyvárad tér közelében lévő otthonában. A világhírű virtuóznak bőven van ideje kitüntetéseit nézegetni, akár naponta fényesítgetheti is a Prima Primissima és más elismerésekkel együtt. A neves zenekarok elsőhegedűse ugyanis momentán időmilliomos. Állandó munkája nincsen. Hangszerét sokszor legfeljebb azért veszi elő, hogy a négy fal között felesége gyönyörködhessen abban, milyen ördöngösen játszik a húrokon. És miközben a prímás heteken át hiába vár meghívásra, a budapesti éttermekben a külföldi turisták gyakorlatilag lámpással keresve sem találnak élő cigányzenés kis éttermet egyszerű kockás abrosszal terített asztalokkal, valódi paprikás csirkével vagy nokedlis pörkölttel. A hungarikumok közé kívánkozó magyar cigányzenén kívül az éttermekben az asztalokon szinte mindenhol eleve hiányzik az ugyancsak hungarikum piros fűszerpaprika is. Jelezve, hogy az általános identitászavar gondot okoz a neves magyar vendéglátásban is.
– Külföldön jobban lelkesednek a magyar cigányzenészekért, mint idehaza. Legutóbb Brüsszelben, előtte Ljubljanában léptünk fel, de Japánban például eddig már huszonötször koncerteztem – mondja Sánta Ferenc finom polgári ízléssel berendezett lakása társalgójában. Mint kiderül, a szoba kényszerűségből olykor próbateremként is szolgál. Az 1994-ben alapított, ötventagú, világsikert aratott Magyar Nemzeti Cigányzenekar – helyszűke miatt apróbb csoportokban – itt szokott összecsiszolódni egy-egy ritkán adódó fellépés előtt. – Hivatalos, alkalmas próbaterem bérlésére ugyanis nem futja. Mert még az előző kormányzat idején a kulturális tárcától megüzenték: amíg az egyesek szemét csípő nevünkön nem változtatunk, a nemzeti cigányzenekar ne is számítson állami támogatásra. Nem is kaptunk. Most várjuk, hogy a kormány- és szemléletváltást végre már a gyakorlatban is érzékelhessük – mondja a prímás, aki persze nagy megtiszteltetésnek veszi a most megkapott elismerést. Egyébként egy kisebb, öttagú együttessel például sokáig a velencei Szent Márk tér Quadri nevű kávéházában zsongította el naponta muzsikálásával a teraszon üldögélő nemzetközi vendégsereget.
– A szemlélet frissítésére igencsak szükség lenne, mert Sánta Ferenchez hasonlóan jelenleg Zeneakadémiát végzett, nagy tudású muzsikusok százai tengnek-lengnek munka nélkül – mutat rá Peres Mihály, az Európai Kulturális és Előadó-művészi Kft. vezetője. Évtizedekig maga is tánczenészként járta a világot. Ma a cigánymuzsikusok külföldi szerződtetését menedzseli. – Mivel itthon nem terem babér, a bandák elsősorban tengerjáró hajókra igyekeznek. Azonban nagy a konkurencia: a bolgár, orosz zenészek gyakran aláígérnek a magyaroknak, és elhappolják a munkát, még ha szerényebb is a tudásuk. Jelenleg csupán öt magyar zenészbanda húzza az óceánokon ringó hajók úri közönségének a talpalávalót.
Peres Mihállyal az Édosz Városligeti fasorban álló székházának alagsorában beszélgetünk, ahol a társaság az irodát bérli. Peres a pincében, lepukkant szocreál bútorok között vívja a cigányzenészek oldalán az élet-halál harcot a kapitalizmussal és a változó időkkel. A nagy versenyben a szerződés megkötéséhez ma már nem elég, ha valaki ezer dalt, klasszikus művet ismer, kapásból eljátssza Brahms magyar táncait, Monti Csárdását, vagy elhúzza Dankó Pista Egy cica, két cica című nótáját. A luxushajókra szegődéshez a szigorú biztosítótársaságok, biztonsági cégek kekeckedésére még a testtömegindexet is meghatározzák: kövér zenész nem kell. Volt, hogy egy brácsás – búcsút intve kedvenc töltött káposztájának – fél év alatt harminc kilót leadott, hogy végre munkája legyen. De ő inkább a szerencsés kivétel. Peres Mihály elmondása szerint néhányan feladják, diplomával, aranyat érő zenei tudással, istenáldotta tehetséggel vagyonőrnek állnak be. Többen filléres gondjaik közepette a hozzájuk nőtt kedvenc hangszerüket is kénytelenek pénzzé tenni, ami számukra maga a vég. A többség azonban reménykedik, tudásának szinten tartására naponta órákig gyakorol. Egyes zenészek restellik magukat családjuk, társaik előtt, hogy neves művész létükre éhkoppon maradtak, ezért aztán délutánonként ünneplőbe öltöznek, csokornyakkendőt kötnek, és hangszerükkel a hónuk alatt elmennek otthonról, s órákig céltalanul lődörögnek a pesti flaszteron.
A székház előtt délelőttönként szebb napokat látott zenészek ácsorognak, beszélgetnek, reménykednek, hogy a generációkon át, apáról fiúra öröklődő zenei talentum talán mégsem vész kárba. Épp angolórára várnak, mert a hajóra szerződésnek e nyelv tudása is feltétele. Az alkalmi tanár, a 26 éves, ugyancsak zenész Csipkés Sándor ösztöndíjasként két évet Angliában tanult, szolidaritásból ingyen okítja társait, hogy a munka zenei világában versenyképesek legyenek. A közvetítő pinceiroda egyik nagyobb helyiségében pedig egymást váltva egy-egy banda játszik, videóra veszik a produkciót, a referencia-CD-ket Peres Mihály küldi szét a potenciális megrendelőknek. A ténfergő, munkára ácsingózó, kis csoportokban álldogáló zenészek beszélgetéséből kiderül, hogy manapság a külföldi étteremben vagy hajón munkát találó előadók jó esetben kétezer dollárnyi fizetést, ellátást kapnak, a pénz nagyobb részét hazaküldik a családnak. A hosszú, hónapokig tartó távollét a cigányoknál általában nem rendíti meg a házastársi kapcsolatot, náluk erősebbek a családi kötelékek, mint más kultúrákban. Manapság már ritka a zenélés közbeni „rovázás” – a jutalombankó kimuzsikálása a vendég zsebéből –; némi mellékes jövedelem legfeljebb a CD helyben eladásából csordogál. Széles jókedvében nagybőgőbe sem ugrik be a mulatozó vendég.
– Holott a derű, a humor akár turistacsalogató is lehetne, javítva a város hangulatát – állítja a világot látott Kurucz János, aki az egyik neves utazási iroda vezetőjeként idegenforgalmi szaktekintélynek számít. Meglátása szerint a turistákért Bécs, Prága, Budapest között zajló vetélkedésben a magyar főváros kezd felzárkózni, a sajátos laza légkör, a gazdag kulturális kínálat és az elegáns lepusztultság vonzza a sok külföldit. Ki gondolná, hogy az idegen friss szemének állandó fotótéma lehet például a Paulay Ede utca egyik házfalán fellelhető második világháborús lövésnyom? Az utcákat azonban más világvárosokhoz hasonlóan élőbbé kellene tenni, a több mutatványos, utcai zenész, performance megpezsdítené az életet. Például az Orczy vagy a Mátyás tér délutánonként cigányzenekaroknak adhatna zenélésre lehetőséget, élményre vadászó turisták seregét szippantva oda. Fellendülne az érdekes, de a külföldiek által eddig felfedezetlen környék vendéglátóhelyeinek a forgalma. Egyébként a legtöbb ország iparkodik saját népzenével emelni a hangulatot a vendéglőkben, ez is fontos eleme például a görög, spanyol vagy az olasz idegenforgalomnak. Budapest turizmusmarketingje kialakításán viszont még folynak a viták – miközben a vendégek éppen azt a zenés kiskocsmai légkört nem lelik, amiért talán szívesen eljönnének más alkalommal is – vélekedik a szakember.
Kállai Katalin volt romaügyi biztosnak kész terve hever a fiókban, miként lehetne a háromezer-nyolcszáz, többségében munka nélküli cigánymuzsikusnak megteremteni a lehetőséget arra, hogy a magyar zenei kultúra részét alkotó zenéjük ismét helyet kapjon a szórakoztatásban. E szerint az élő muzsika visszahozatalára fel kellene emelni az éttermekben a gépzene jogdíját, a zenekaroknak teret adó vendéglősöknek pedig az iparűzési adó mérséklésével kedvezni. Kállai szerint a cigányzene időtálló nemzeti kincs, amelyet ápolni kell.
Ifjabb Sánta Ferenc külhoni tapasztalatait megosztva elmondja: a zenei értékek megőrzésére a legtöbb ország nagyobb figyelmet fordít, mint a miénk. Pedig a zene összeköt. A cigánymuzsika hangzásvilága, legyen az Liszt-, Kodály-mű, csárdás vagy akár mulatós, fülbemászó dallamaival az előítéletekkel terhelt társadalmi feszültségeket is oldhatja.
origo.hu
Orbán Balázs: Ez a háború nem a mi háborúnk - videó
