Keserű szájíz

Cukorgyáraink eladásának története

Üzemeink privatizálása 1991-ben kezdődött és 1994-ig tartott. Az első, spontánnak nevezhető privatizációk idején még nem szabályozta törvény a magánosítás folyamatát, a tranzakciók lényegében a befektetők és a vállalati menedzsment közötti megállapodás alapján jöttek létre.
Elsőként az osztrák Agrana jelent meg vevőként a piacon, a határhoz közeli petőházi cukorgyárat szemelte ki magának. Először csupán 53 százalékos tulajdonjogot szerzett, további 44 százalékra opciós vételi jogot biztosítottak neki az eladók, nem sokkal ezután hasonló konstrukcióval vette meg a Kaposcukor Rt.-t is.
A francia Beghin-Say az osztrákokkal egy időben Észak-Magyarországon terjeszkedett: kisebbségi tulajdoni hányadokat vett, a többségi részvénycsomagra először csupán vételi opciót kötött ki a szerződésben. Így szerezte meg a Mátra vidéki, a szerencsi és a szolnoki cukorgyár 39 százalékát, majd 1995-ben mindhárom társaságban többségi tulajdonosi pozícióba jutott.
Az Eastern Sugar néven létrehozott francia–brit konzorcium a kabai cukorgyárat vette meg úgy, hogy előbb csak 33 százaléknyi pakettet vásárolt, és később többszöri tőkeemelés útján lett többségi tulajdonos.
A megmaradt öt cukorgyárat (Ács, Ercsi, Sarkad, Sárvár, Mezőhegyes) magyar tulajdonban tartották, hogy a hazai szakmai befektetők tudják felvásárolni őket. Sőt 1993-ban még arról is döntés született, hogy e gyárak 25 százalékát csak a cukorrépa-termesztők vehetik meg. Végül az öt cukorgyár menedzsmentjéből verbuválódott konzorcium a beszállító répatermesztőkkel ki is vásárolta a cégeket, azonban az adósságokkal terhelt gyárak konszolidációja már elmaradt, az új tulajdonosoknak nem volt pénzük tőkeemelésre sem, a Magyar Fejlesztési Bank pedig csak hitegetni tudta őket egy kétmilliárdos hitellel. Meghiúsult az üzlet egy külföldi befektetővel is: a lejárt hitelek miatt szép csendben mind az öt cukoripari cég csőd szélére jutott. Ezek után vette meg mind az öt üzemet az Agrana 1997-ben. „Minden igyekezet kudarcba fulladt a nemzeti tulajdon részleges megőrzésére a hazai cukoripar kilencvenes évek eleji privatizációjakor, mert sem az állami döntéshozók, sem a hazai befektetők, sem a cukorrépa-termesztők nem voltak hajlandók vagy nem tudtak anyagi kockázatot vállalni” – szögezte le utólag az Agromonitor.hu-nak készített elemzésében Raskó György, a hazai élelmiszer-ipari privatizációban aktívan részt vevő politikus és szakember.

William Dufty kultuszkönyvet írt Amerikában a hetvenes években. A cukorról szólt. Illetve arról, miképpen mérgezi vele magát a nyugati világ. (Magyarul Cukorblues címmel jelent meg pár évvel ezelőtt.) Amikor azt kívánta érzékeltetni, milyen jól megvolt az emberiség évezredeken át cukor nélkül, megemlítette, hogy egyetlen ősi könyvünkben sem találni a cukornak nyomát sem. Sem Mózes törvényei, sem Manu törvénykönyve, sem a Ji-Csing (Változások könyve), sem Huang-ti (a Sárga Császár) belső könyvei, sem az Újtestamentum, sem pedig a Korán nem tud róla. William Dufty hozzáteszi, hogy az ószövetségi próféták ejtenek néhány szót a cukortartalmú kalmusról (Acorus calamus, kálmos), amely akkoriban ritka luxusterméknek számított, külhonból importálták, és nagyon drága volt.
Népegészségügyi gondjainkat éppenséggel nem oldja meg, de elmondható, hogy ha másban nem is, ezen a téren visszatért itthon a próféták kora: a cukrot javarészt külföldről importáljuk, ára pedig olyannyira az egekbe szökött, hogy lassan ismét luxusterméknek számít.
A környező országokhoz képest ma nálunk a legdrágább a cukor. Korábban sem volt olcsó, de az idén néhány hét alatt kétszázról 350 forintra nőtt az ára, sokan a szomszédból igyekeznek bevásárolni az édesítőszert kereskedelmi mennyiségben. Május 9-én a kormány elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzon. „Az állami tartalékból kétmillió kilogramm cukrot felszabadítunk és piacra dobunk, hogy letörjük a magas cukorárakat” – jelentette be akkor Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter.
De a tartalék nem kimeríthetetlen, így érthető, hogy egyre többen azon törik a fejüket, miképpen lehetne újrakezdeni a privatizáció dicsőséges évei alatt romba döntött hazai cukorgyártást.
A kapuvári Kiss M. Vencel és a mezőhegyesi Kovács István egymástól több száz kilométerre zöldmezős beruházásban megépülő cukorgyárról szövöget álmokat. Kiss M. Vencel és a vele szövetkező gazdák a várostól nem messze fekvő bezárt lengyár területén képzelik el az új üzem felépítését, Kovács István pedig aláírásgyűjtő mozgalmat kezdeményezett a nemes ügy érdekében, amelyhez több mint háromezren csatlakoztak a dél-békési kisvárosban.
Mezőhegyesen korábban nagy hagyományra tekintett vissza a cukoripar, hisz a városban is volt egy több mint száz esztendeig működő cukorgyár – 1997-ben zárták be. Mint ahogy a Kapuvár közeli Petőházán is volt egyszer egy cukorgyár: nem is olyan régen, 2007-ben még itt működött az ország legkorszerűbb édesüzeme, több száz munkásnak és a környékbeli cukorrépa-termesztőknek adva biztos megélhetést. Egészen addig, amíg az uniós cukorláz idején el nem tüntették az egész épületet a technológiai berendezésekkel együtt.
Ebből is látható, ez a cukorláz nem éppen a termelés felfuttatásáról szólt, hanem arról, hogy mely ország mond le önként és dalolva cukortermelésének egy részéről.
Esetünkben a nagyobbik részéről.
Amikor az unió a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) nyomására 2005-től fokozatosan megnyitotta piacát egyebek mellett az olcsó brazil nádcukor előtt, és csökkentette a cukorexport támogatását, világossá vált, hogy a feleslegessé vált gyárakat be kell zárni, a cukorrépa-termesztést vissza kell fogni.
A mezőgazdaságát (nyugaton) erőteljesen támogató és ezért túltermeléssel küzdő Európai Unió úgynevezett kvótákkal szabályozza a cukortermelést is. Előírja, hogy egy-egy ország mennyi cukrot állíthat elő évenként. Ezeket a kvótákat tehát csökkentenie kellett Brüsszelnek az új helyzet miatt. Ezt végül úgy érte el, hogy pénzt fizetett a gyártóknak és a cukorrépa-termesztőknek a kvóták visszaadásáért. (A gyakorlatban ez a gyárak leszerelését, valamint a cukorrépa-termesztés megszüntetését jelentette.)
Az ekkorra már külföldi kézbe került hazai cukorgyárak esetében olyannyira jól sikerült a kvótacsökkentés, hogy mára csupán egyetlenegy üzem működik (a kaposvári). Az ország elvesztette cukorkvótáinak 75 százalékát (az egyetlen kaposvári üzem 105 ezer tonnányi kvótát használhat fel évente), és importra szorul cukorszükségletének kielégítésére (amely viszont évi 320–330 ezer tonna).
Mindeközben – velünk ellentétben – a környező országok csak annyi kvótáról mondtak le, amennyivel nem veszélyeztették azt, hogy igényeiket kielégíthessék hazai gyártású cukorral. Nekik volt igazuk: a cukor ára – nem utolsósorban azért, mert a korábbi nagy exportőrök (Brazília) ma már bioetanol előállítására fordítják termelésük jókora részét – jelentősen emelkedett.

Egy mind fölött

Mivel tehát nem sok maradt cukoriparunkból, egyre gyakrabban merül fel az újjáépítés ötlete. Számomra a kapuvári kezdeményezés tűnt a romantikusabb elképzelésnek, ahol a mára lepusztult, ám egykor a Kádár-korszak hazai len- és kenderiparának nagy alakja, Beck Tamás által létrehozott gyár területére álmodtak új cukorgyárat. Amolyan „zöldmezős” beruházásként. Az osztrák határ felé vettük hát inkább utunkat Mezőhegyes helyett, ahol egyébként még áll a cukorgyár épülete. (Az legalább nem esett a cukorkvóta áldozatául.)
Mint kiderült, korán érkeztünk, mert Vencel gazdának még akadt pár órányi dolga a tehenészetében. Ezért betértünk villásreggelire egy út menti fogadóba. Itt aztán negyedóra sem kellett hozzá, hogy megtudjuk a vendéglő tulajdonosától és egy betérő kamionsofőrtől, mikor és hogy húzták ki a talajt a környékbeli gazdák és a kétkezi munkások alól. Sorolják, mi minden volt itt: Győrbe jártak dolgozni az emberek, volt hús-, tej-, malom-, textilipar. A gazdáknak volt hova eladniuk a tejet, húst, gabonát.
– Ma már a győri kekszet is Fehérváron gyártják – jegyzi meg ironikusan a sofőr, aki azt is elmondja, hogy az osztrák tulajdonba került petőházi gyárban már csak csomagolják a cukrot, öt környező országból szállítják oda ömlesztve az árut. – Ausztriában, úgy látszik, fontosabb volt a kvóta megtartása, mint nálunk – teszi hozzá.
Míg Vencel gazda kiszállítja a tejet Kapuvárról a környező falvakba, van időnk felkeresni a petőházi cukorgyárat. (Vencel telefonon szabadkozik: ilyen világot élnek az osztrák határ mentén, a városból hordja a házi tejet a falusiaknak, akik már nem tartanak jószágot, és fűnyíróval „művelik” a kertet.)
A petőházi cukorgyár területét az In-Kal Security védi. Csak kívülről fotózhatjuk a lebontott gyárépület hűlt helyét, amelyet elektromos kaszával „művel meg” egy gyári munkás. A csomagolóüzem még valóban áll.
Egy nyolcvanhét éves, jó fizikummal megáldott petőházi embert szólítunk meg, aki megmutatja, honnan láthatunk be jól a gyárudvarba. Korábban ő is itt dolgozott, és szintén állítja, hogy hazánk legkorszerűbb technológiájú gyárát rombolták itt földig. Két dolgozó épp a közeli ebédlőből igyekszik vissza, tőlük tudjuk meg, hogy amíg működött az üzem, négyszázan is dolgoztak benne, de ma már csak a csomagoló működik, amely negyven embernek ad munkát.
Manapság tehát csak a kaposvári gyár termel, ahol a hazai szükséglet harmadát állítják elő. A szükséglet fennmaradó részét importból kell fedeznünk. Pedig a rendszerváltás idején tizenkét cukorgyár működött hazánkban. Ezek összesen 605 ezer tonna répacukrot állítottak elő, a piacunkat pedig magas vámmal védtük.
Uniós csatlakozásunk (2004) után már csak öt üzemben folyt gyártás. (Előtte 1997-ben zárták be az ercsi, a mezőhegyesi, a sarkadi, 1999-ben a sárvári, 2000-ben a selypi és 2002-ben az ácsi gyárat.) 2006-ban zárt be az Eastern Sugar tulajdonában lévő kabai üzem, 2007-ben zárta be a Nordzucker AG előbb a szolnoki, majd 2008-ban a szerencsi gyárát, végül 2009-ben lebontották az Agrana (osztrák cégcsoport) Magyar Cukor Zrt. petőházi gyárát is. (A privatizáció folyamatáról lásd keretes írásunkat.)

Nagyra törő tervek

Míg nézelődünk Petőházán, Vencel gazda végez a tej kiszállításával, a majorjában találkozunk, ahol nyolcvan tarka tehenet tart.
Ha a len áztatására jó volt a Kis-Rába vize, jó lesz az a cukorrépa mosására is, mondja Kiss M. Vencel, amikor körbemutat a rendelkezésre álló 35 hektáros területen. A gazda nem csupán a gondjaira bízott elhagyott lengyár területének hasznosításában rejlő lehetőségek, hanem a tehenészete miatt is érdekelt abban, hogy a környéken ismét fellendüljön a cukorrépa termesztése. Korábban itt, Kapuvár környékén több mint 500 hektáron termesztették a növényt.
– Most meg a gazdáknak a szomszédos Ausztriából kell beszerezniük a répaszeletet, a melaszt – panaszolja Kiss M. Vencel, ám máris sorolja nagyra törő terveit, amelyek orvosolnák a bajt. Ha itt, a lengyár területén épülne meg a cukorgyár, a környező harminchektárnyi földet fel lehetne tölteni a répa lemosásakor keletkező termőfölddel. A vizenyős, 10–14 aranykoronás hansági földeket akár 30 aranykoronásra is fel lehetne javítani, és művelés alá lehetne vonni. Kérdésemre, honnan lesz 15 milliárd forintjuk, hogy megépítsék a gyárat, mert szakértők szerint a legszerényebb tervek esetén is ennyibe kerül a projekt zöldmezős beruházásban, Kiss M. Vencel azonnal kész a válasszal: az ország összefogásából. Hozzáteszi, hogy már érkezett felajánlás egy szakembertől, aki elvégezné a tervezési munkákat.
– A kvóta a legfontosabb – mondja. – A kormánynak kell visszaszereznie a kvótát 2014-ben!
Vagyis a jogot arra, hogy legalább annyi cukrot gyárthassunk, amennyivel ki tudjuk elégíteni a hazai fogyasztási igényt.
Csakhogy épp a kvóták miatt van az, hogy valószínűleg jó ideig csak szép remények maradnak a kapuvári, de még a mezőhegyesi tervek is. 2014-ben ugyanis valóban lehet remény a kvóták újratárgyalására, de az is gyanítható, hogy ha vissza tudnánk szerezni ezekből a kvótákból, súlyos összeget kellene fizetnünk értük Brüszszelnek.
A feladott kvótákért ugyanis Brüsszel fizetett annak idején, mint a katonatiszt, a (külföldi) cukorgyárosoknak is meg a cukorrépa-termesztő gazdáknak is. (Több tízmilliárd forintot.) Ez utóbbiak a pénztől úgy megjámborultak, hogy eszükbe sem jutott blokád alá vonni a cukorgyárakat, hogy megőrizzék répatermésük piacát. Akkoriban a cukorrépa ára is alacsonyabb volt, jó üzletnek tűnt besöpörni a pénzt a cukorrépa-termesztés megszüntetéséért, és bevetni a földeket búzával, amelynek ára megugrott a világpiacon: a magyar cukorrépa-termesztő gazdák hetvenöt százaléka állt át más növény termesztésére. (Most, hogy a cukor ára az egekbe szökött, a szűkös kvóták miatt nem lehet visszaállni a répatermesztésre.)
Ha esetleg valami csoda folytán mégis tudnánk új kvótákat vásárolni, egy új gyár felépítése akkor sem olcsó mulatság.
– Nagyon jó lenne új cukorgyárat építeni, de erre most nincs 50–100 milliárd forint – reagált Fischer Béla, a Cukorterméktanács elnöke a kapuvári gazdák gyárépítési ötletére. A szakember, aki korábban a petőházi gyárat birtokló Magyar Cukor Zrt. igazgatója volt (ebben a cégben szerzett többségi tulajdont az osztrák Agrana), pár nappal ezelőtt kifejtette az egyik napilapnak: még használt berendezésekkel is több tízmilliárd forintba kerülne egy új gyár létesítése, mert bizonyos üzemméret alatt nem lenne gazdaságos a cukorgyártás. A reális helyzet tehát az, hogy jelenleg csupán az osztrák Agrana tulajdonában lévő egyetlen hazai cukorgyár tervezett fejlesztésében lehet bízni.
A cukorárrobbanáshoz hasonló botrányok idején mindig akad valaki, aki felveti még összeesküvés gyanúját is. Juszt László tévés személyiség például az ATV-n a múlt héten Róna Péter közgazdászprofeszszorral készített interjúja során utalt arra a szerinte érdekes összefüggésre, miszerint az osztrák Agrana mögött éppen egy olyan ausztriai bank áll, amelyet ugyancsak megsuhintott az Orbán-kormány pénzintézeteket érintő különadója.
És tényleg: a Raiffeisen Bank több mint tízmilliárd forintot fizetett be az államkasszába. De hogy ennek is köze lenne a cukorár robbanásához az importra szoruló Magyarországon? Élénk fantáziával bármi elképzelhető.
Annyi bizonyos, hogy importfüggőségünk nehezen szüntethető meg. Ha figyelembe vesszük, hogy menynyibe kerülne akár egyetlen új gyárat felépíteni és üzembe helyezni, valamint azt, hogy a gyárak bezárásáért fizetett kvótapénzek nagyobb része a külföldi tulajdonosokhoz került, könnyű belátni, hogy egykor mélyen ár alatt adtuk el ezeket az üzemeket, a kvótáról való lemondás pedig finoman szólva rossz üzlet volt Magyarországnak. (És akkor még nem beszéltünk a répatermesztő gazdák biztos felvevőpiacának elvesztéséről.)
Érthető hát, hogy április végén az áremelkedést firtató kérdésre miért jegyezte meg a parlamentben Ángyán József, a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára, hogy ami a magyar cukoriparral történt, az „maga a hazaárulás”.
Egyben ígéretet tett rá, hogy újjáépítik a kapacitásokat, és a saját szükségletekre kvótát szereznek az uniótól. A hogyant még homály fedi – a kapuvári és mezőhegyesi tervek egyelőre nem tűnnek túl kiforrottnak.

Epilógus

Az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatótanácsa 1990 decemberében hagyta jóvá a petőházi cukorgyár vállalati tanácsa és az Agrana között kötött megállapodást. Ebben az osztrák multi olyan – utóbb, a kapitalizmusban eltöltött húsz esztendő alatt szerzett tapasztalataink alapján már megmosolyogtatónak tűnő – vállalást is tett, hogy „kötelezettséget vállal a belföldi igényt meghaladó termékmennyiség világpiacon való értékesítésére”. A leggyönyörűbb mégis az a mindenre való odafigyelés, amellyel az igazgatótanács határozatban rögzíti, hogy a tranzakciót versenyjogi szempontból is vizsgálni kell a monopolhelyzet megelőzése céljából. Emlékeztetőül: ez volt az első cukorgyár, amely külföldi tulajdonba került, ekkor még tizenegy másik hazai (állami) tulajdonban volt.
A versenyjogi szempontból történő nagy odafigyelés, amellyel egy hónappal később az ÁVÜ megvétózta, hogy az Agrana megvegye a kabai cukorgyárat, végül húsz év alatt oda vezetett, hogy ma csupán egyetlen multi és éppen az Agrana gyárt cukrot Magyarországon az egyetlen megmaradt hazai, kaposvári cukorgyárban.