Kő a tóban

Barack Obama amerikai elnök szokatlanul bátor, a diplomáciában meglepően őszinte tervvel akarná  kimozdítani az évek óta kátyúba rekedt közel-keleti békefolyamat szekerét. Ha az ellenzők nem fogják fel az idő sürgető szavát, a világ könnyen a jelenleginél is súlyosabb helyzetbe kerülhet.

Zsidó lobbi
Nagy ünnepséget és kongresszust tartottak a hét elején az AIPAC-ban, az Amerika–Izraeli Közügyek Bizottságában. Az AIPAC amerikai lobbiszervezet, amely a zsidó állam és az Egyesült Államok stratégiai kapcsolatán munkálkodik. Tízezer résztvevővel rendezték az idei kongresszust, meghívták a világ minden tájáról a hasonló szervezeteket.
Az AIPAC három évvel Izrael megalakulása után, 1951-ben jött létre. Az amerikai zsidóság többségének álláspontja szerint a második világháborúban nem következett volna be a zsidó népirtás, ha a népnek van hazája. A megszülető Izrael állam továbbélését és megerősödését, az Egyesült Államok és a zsidó állam közti jó kapcsolatok ápolását tűzte zászlajára a lobbiszervezet, amely a külpolitika terén a legjelentősebb ilyen csoport, százezer tagot számlál.
Európában, ha lobbitevékenységről hallunk, gyakran rokonítjuk a korrupcióval. Az AIPAC nyitott, átlátható szervezet, nem titkos társaság. Évi költségvetése 45 millió dollár, ebből 165 munkatársat foglalkoztat szerte az Egyesült Államokban. Az AIPAC mint szervezet nem finanszírozhat semmiféle kampányt, de tagjai igen. Az adományokból jelentős vagyona halmozódott fel.
A szervezetnek számos nem zsidó tagja is van. Éves kongresszusuk az amerikai politikai élet számára kötelező programpont, azaz annak, aki számít Washingtonban, részt kell vennie az eseményen. A szervezet elvben nem kötelezte el magát egyik nagy párt mellett sem, mint mondják, kétpárti. Bizonyos kételyeket vet föl a szervezettel kapcsolatban az a 2005-ben kipattant ügy, amelyben két AIPAC-os aktivistát Izrael számára végzett kémkedés miatt ítéltek el.
Ezt a fennen hirdetett semlegességét alaposan kikezdte egy szerzőpáros 2006-os könyve, amelyben Mearsheimer és Walt professzor azt állította: az izraeli jobboldali Likud párt az AIPAC-on keresztül jelentősen befolyásolja az amerikai külpolitikát.
Ennek ellenére a zsidóság nagy tömegekben a mai napig a demokratákra szavaz. Kérdés: így lesz ez Obama új béketerve után is?

Vasárnap Washingtonban különös jelenetnek voltak fültanúi az AIPAC, az Amerika–Izraeli Közügyek Bizottsága éves kongresszusának résztvevői. A nagy befolyású zsidó lobbista szervezet hollywoodi Oscar-díj-átadó ünnepségre hasonlító rendezvényén a műsorközlő a következő bejelentést tette: „A következő felszólaló az Egyesült Államok elnöke. Megkérjük önöket, hogy az elnök beszéde alatt ne hurrogjanak!”
A zsidó szervezet történetében a kongresszusokon jó pár amerikai államfő mondott már ünnepi beszédet, de ilyen alapvető udvariassági szabályra figyelmeztető felhívás még sohasem hangzott el. A majd tízezer küldött nem is tudta hova tenni magát, mindenesetre lehet, hogy megdöbbenésükben, de nem hurrogtak. Amikor Barack Obama elnök megjelent az emelvényen, a már megszokott dörgő, ütemes taps helyett csak visszafogott üdvözlést kapott. Nem volt szívből jövő tapsvihar, inkább csak formális tiszteletadás.
A szervezők túlzott óvatossága a felhívással fölöslegesnek bizonyult. Valószínűleg Obama is erre készült, nem számított kitörő üdvrivalgásra. Ennek egyszerű az oka: múlt csütörtökön jelentette be az új amerikai Közel-Kelet-politika fő irányait, ami nem váltott ki teljes egyetértést az izraeli kormány részéről. Ugyanis elhangzott benne egy szám, a ’67-es, amely bizonyos szempontból baljóslatú a zsidó állam politikusai számára.
Obama béketerve szerint az 1967-es demarkációs vonal alapján lehetne megkezdeni az egyezkedéseket a területcseréről, amelynek végén két állam élne békében egymással, az izraeli és a palesztin. Magyarán Izraelnek el kellene indítania egy tárgyalássorozatot a ’67-es hatnapos háborúban megszállt területek viszszaadásáról, esetleges területcseréről, amely érintené Ciszjordániát, Gázát és Kelet-Jeruzsálemet. Ez a javaslat csütörtökön először hagyta el hivatalban lévő amerikai elnök száját, de kimondatlanul már Bill Clinton korábbi államfő közel-keleti békepolitikájának is ez volt az alapja.
A bejelentés időzítése is ki volt számítva, Obama a megközelítés legfőbb ellenzőjével találkozott rá két napra: Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő látogatott el a Fehér Házba, Obamának a következő napon az AIPAC-kongresszuson kellett megvédenie a tervét. A kezdeti nehézséget letudta, majd európai körútján besöpörheti a feltétlen támogatást, akár a brit kormánytól, akár a brüsszeli bizottságtól, akár a közel-keleti kvartettől, amelyek vita nélkül felsorakoznak az amerikai tervek mögé.
Izrael makacs ellenkezésével egyre inkább magára marad.
„A nemzetközi közösség belefáradt a végtelen békefolyamatba, amely sohasem hoz eredményt” – jelentette ki önkritikusan az amerikai elnök, akinek őszinte szavait osztották az európai fővárosokban is. „Tudomásul véve az elmúlt 44 év változásait és Izrael jogos biztonsági igényeit, ki kell mozdulnunk a holtpontról – mondotta Obama. – Egy elnöknek, aki indulni szándékozik a következő megméretésen, a legkönnyebb dolog, amit tehet, ha nem tesz semmit, ám a helyzet nem engedi meg az elbizonytalanodást.”
Mire gondolt Barack Obama? Az arab tavasz következményei még előreláthatatlanok. Talán Tunéziában az egy hónap múlva sorra kerülő választás után tisztábban láthatunk. Ám ez nem mondható el Egyiptomról, Líbiáról pedig ne is beszéljünk! Szíriában már ezer felé közelít a tüntetők körében az áldozatok száma, és a Nyugat tehetetlenül nézi a népirtást. Jemenben is hasonló a helyzet, ott se akar távozni Száleh elnök.
Ha az események menetét vizsgáljuk, egyre inkább látszik az amerikai befolyás gyengülése a térségben, még ott is, ahol katonailag jelen van, mint Jemenben. Izraelről is ez mondható el: felkészületlenül érték az arab tavasz viharos eseményei. A Közel-Keleten a helyzet nemhogy enyhülne, egyre aggasztóbbá válik.
Obama terve valójában megelőző csapás, hogy tárgyalásos, rendezett úton jöjjön létre Palesztina állama. Ugyanis a most egymással megbékélő gázai és ciszjordániai palesztinok arra készülnek, hogy az ENSZ őszi közgyűlésén kikiáltják és elismertetik a palesztin államot. És ki tudja, hogy addig az arab világban mi történik, ki és mekkora elánnal sorakozik fel ismét a palesztinok ügye mögé.
A függetlenség egyoldalú kikiáltásától óvja Barack Obama a palesztinokat: ha ezt meglépik, rendkívül veszélyes terepre téved a világ. Izraelnek addig kellene hiteles tervekkel tárgyalóasztalhoz ülnie a palesztinokkal. „Izrael a nemzetközi színtéren egyre inkább el fog szigetelődni, ha nem tud valós terveket felmutatni a közel-keleti béke elérése érdekében” – hangsúlyozta Obama az AIPAC kongreszszusán.
Benjamin Netanjahu, amikor a múlt héten előzetesen értesült arról, hogy Obama elnök javasolni fogja a ’67-es határok figyelembevételét, finoman szólva nem örült a hallottaknak. Őrjöngött. Azonnal felhívta Hillary Clinton amerikai külügyminisztert, és győzködte, hogy az elnök tegyen le szándékáról. Eredménytelenül. A két politikusról – Obamáról és Netanjahuról – az a hír járja, hogy eddig sem kedvelték különösen egymást, de most már valószínűleg végképp nem fog barátság szövődni köztük. A Ma’ariv izraeli napilap a következő jóslatot tálalta: „Csütörtök este óta egyetlen dolog érdekli Benjamin Netanjahut, mégpedig az, hogy miként tudja meggátolni Barack Obama újraválasztását. Másfél évvel az amerikai választások előtt Obama igen nagy politikai kockázatot vállalt.”
De melyek is Izrael fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy egy tartós béke alapjaként a ’67-es háborút megelőző határokat vegyék figyelembe? A jelenlegi kormány szerint „védhetetlen határok” mögé akarják kényszeríteni Izraelt. A megszállt területeken – Ciszjordániában főként – ma háromszázezer zsidó telepes él, ez az ország lakosságának négy százaléka. Kelet-Jeruzsálemben legalább kétszázezer zsidó lakik. Hova költözzenek át, vagy Izrael milyen területet ajánljon föl cserébe a zsidók lakta földért?
Benjamin Netanjahu ezért minősítette kapásból „illúziókon” alapuló béketervnek Obama ötletét. A kétórás fehér házi megbeszélés se tudott változtatni ezen a véleményén. Bár két nap múlva, kedden már kompromisszumról beszélt a washingtoni képviselőház és szenátus előtt. Mi a Netanjahu által felvázolt kompromisszum? Hajlandó tárgyalni a palesztinok államáról, de a Hamasszal nem áll szóba, és a ’67-es határokat nem érinti az eszmecsere.
Barack Obama ezzel nemcsak a Tel-Avivban hatalmon lévőket hangolja maga ellen, hanem a befolyásos amerikai zsidó lobbi támogatásáról is lemondhat. Az előző voksoláson az ötmillió amerikai zsidó 78 százaléka Obama mellé húzta be az ikszet. Az AIPAC, amely nyitott a konzervatív párt irányába is, százezer tagjának adományai bizony jól jönnének bármelyik elnökjelöltnek.
Bár az AIPAC kongresszusán többnyire figyelemmel vegyes kétkedéssel fogadták az elnök béketervét, már volt olyan neves zsidó aktivista, aki bejelentette, hogy ő egy centtel sem fogja támogatni a jelenlegi elnök kampányát. A kétkedés hangját tolmácsolta egy kongresszusi küldött a The New York Times amerikai napilapnak: „Obama már régóta követeli a zsidó telepek építésének leállítását. Elérte? Nem. Hát akkor most miért gondolja, hogy bárki is elfogadja Izraelben, hogy az ország vonuljon vissza egy fél évszázados határ mögé?” Óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon Obamának a politikai végelszámolásnál megéri-e ezt a túlontúl őszinte játékot játszani?
Ráadásul még a palesztinok sem lelkesednek túlzottan Obama elnök tervéért. Értékelik az „előremutató gesztust”, de valahogy nem állnak egyöntetűen mellé. Nem hisznek már az amerikaiak béketervében, hiszen sok volt már ebből – eredmény nélkül. Semmi kézzelfogható dolog nincs a tervben, menetrendet sem tartalmaz: „Mire megyünk ezzel?” – fejtette ki egy neve elhallgatását kérő palesztin vezető a Le Figaro francia napilapnak.
A konzervatív jelöltaspiránsok már egymást taposva ugranak is, hogy bizonyítsák, melyikük volt a leghangosabb Izrael védelmében: Obama elárulta Izraelt, nem tiszteli a zsidó államot, felbátorítja a palesztinokat, hogy újabb követelésekkel álljanak elő szövetségesünkkel szemben – ilyen vádak hangzanak el jobbról. Obama a busz alá löki Izraelt – mondta Mitt Romney, a konzervatívok közül talán legesélyesebb jelölt, aki elnöki ambíciókat táplál. Ez valóban megkapó és eredeti kép, biztosan megmarad a zsidó szavazók emlékezetében.
Az előző konzervatív elnök, George W. Bush úgy tekintett a közel-keleti kérdésre, hogy szerinte nem lehet visszatérni a ’67-es háború előtti helyzethez, ez megvalósíthatatlan. Őt különösképpen nem is érdekelte az izraeli–palesztin viszony, nem csinált belőle elsőrangú kérdést, inkább csak a szélén kezelte a Nagy-Közel-Keletnek, amely számára Irakkal kezdődött és azzal végződött. Izrael támogatása azonban sarkalatos és megingathatatlan elve maradt politikájának.
Obama bedobta a követ a tóba. Amely nagy hullámokat ver, de megvan az esély, hogy hamarosan elcsitul. Egy darabig. Mert a láthatár szélén viharfelhők gyülekeznek.