Kopog a történelem – van itthon valaki?

Június elején a kötcsei évértékelő előadásokon Orbán Viktor és Matolcsy György egymástól függetlenül, de meglepő azonossággal beszélt arról, hogy a „történelem üzent” nekünk, és a történelem üzenetét meg kell hallani ahhoz, hogy továbbléphessünk. Matolcsy évszámokat is sorolt az elmúlt századokból, olyan történéseket idézett fel, amelyek valamilyen szinten párhuzamba állíthatók a mostani helyzettel és problémákkal. 1922, 1822, 1720 – és megannyi dátum. Nem ismeretlen ez a megközelítés, Platóntól Várkonyi Nándorig sokan sokszor elmondták már, milyen fontos meghallani a történelem üzeneteit ahhoz, hogy a helyes utat megtalálhassuk. Ha a kormányzó elit az üzenet által sugallt tanulságok mentén szeretne tovább- menni, erre minden antik és új bölcs csak elégedetten bólinthat.
Úgy gondolom azonban, ez kevés. Kevés, ha csak ez az elit szűri le a tanulságokat. Félek, hogy magánügy marad, és hiába érvelnek vele – sokan nehezen tudják majd értelmezni.
Nincs egyéni történelemképünk. Hogy lenne? Az elmúlt húsz évben a történelem az oktatás síkján mozgott, és akármilyen jó egy történelemtanár, akármilyen alapos egy történettudományi tanszék, nem tudja pótolni azt, amit a művészet, a színház, a film, a dokumentumműfajok képesek megtenni. Aki történelmi drámával, filmmel próbált elindulni, magányos harcos maradt. Aki nemzeti jellegű fesztiválokat szervezett, gyanús alak lett. A dokumentumfilmek alkotói nem találtak teret ahhoz, hogy alkotásaik szélesebb közönség elé kerüljenek, vagy akár az iskolai tananyag és oktatás részei legyenek. Így nőtt fel több generáció – átélhető nemzeti történelemtudat nélkül. Hogy várható el tőlük, hogy a kormány törekvéseit a maguk történelmi relációjában átélhessék?
Volt, amikor a történelem eszköznek számított ahhoz, hogy a hatalmi elit igazolja lépéseit, hogy a néptömegek nemzeti érzéseit – amelyek irányítottak voltak – saját szolgálatába állítsa. A szocialista táboron belül országonként eltérő módon ugyan, de a népnevelés eszközeként használták a történelmet. Gondoljunk csak a Szovjetunió propagandafilmjeire, kórusműveire, irányított képzőművészetére. Nem mindenki fogadta el természetesen a történelem ábrázolásnak ezt a módját, többnyire belőlük lettek a halhatatlan művészek, míg ők maguk lelki vagy testi nyomorban sínylődtek. „Minden, ami igaz, öl” – mondta Nietzsche, és feltehetően igaza volt, ha körülnézett abban a korban, amelyben élt.
Magyarországon viszonylag szerencsés helyzetben voltunk. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek történelemábrázolása a filmekben, színpadokon a legtöbb esetben értéket adó művek segítségével történt. A Jókai regényeiből készült filmek vagy Szabó Magda csodálatos királydrámái mind valamiféle misztikus-realista, léleknek, szívnek jóleső nemzeti tudatot gondoztak. Miután az akkori hatalmi elit a magyar történelmet meglehetősen felszínesen ismerte, és csak a kiemelkedő történelmi események „tisztaságára”, szocreál ábrázolására törekedett – a magyar történelem nem ide tartozó fejezeteivel szabadon bánhattak az alkotók. 1848/49 vagy még inkább 1919, 1945, 1956 tárgyában a kulturális politika megkövetelte a meglehetősen egysíkú ábrázolást, amely a sematikus ünnepi műsorok szintjéhez igazodott.
Mégis, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek korosztálya elsősorban a televízióból, az akkor elképesztő számban készülő történelmi filmekből összerakta saját történelem-önértékelését, érezte, hogy gyökerei vannak és voltak, hogy a történelmi tapasztalatok a mindennapok részévé lettek. A filmes írók vagy drámaszerzők nagy élvezettel lapozgatták a magyar történelem nem igazán közismert lapjait, boldogan hozták fel felszínre a kincseket, mondván: ez is te vagy, a történelmed te vagy magad, nemcsak a gének öröklődnek, hanem a történelmi tudatod is, feltéve, ha folyamatos visszaigazolást kapsz. Közben a korszak filmrendezői igyekeztek, hogy megörökítsék az adott kort, annak dokumentarista-narratív ábrázolásmódjával – gyermekeinknek, unokáinknak –, persze hogy láttuk közben a hazug propagandát, de mégis volt Dobó- vagy Dózsa-képünk. Tudtunk Rákócziról, az egész családról, ismertük Baradlayék történetét, elképesztő sikerszériát futott be Szabó Magda által Béla király. Hernádi Gyula darabjaiban a magyar újkori történelem érzékeny versekké nemesedett, Páskándi, Sütő és mások előhozták a mesterséges határ mögött rekedt magyar történelmi tanulságokat. Nem jöttünk zavarba az Árpád-ház uralkodóinak felsorolásakor, tudtuk, hogy Kun László mivel tűnt ki a korszak királyai közül – és megannyi példa. Mert ontották elénk a történelmi példákat, alakokat, és ha olykor ezt propagandisztikus céllal tették is – a néző tájékozott volt és igényes. Meg tudta különböztetni az értéktelent az értékestől. Felépített történelemtudata eligazította őt. És bölcsebben, sikeresebben, nyugodtabban cselekedett az akkori korszak hazugságaival szemben – mert a régmúlt történelmi példái erre tanították. Minden történelmi műnek volt valami rejtett áthallása – amit a közönség nagy része pontosan vett, összekacsintottunk a párttitkár háta mögött, tudtuk, ő is érzi, mi történik a filmben, a színpadon vagy a kiállítóteremben.
És amikor már közeledett a rendszerváltás – még nem a naptárban, hanem az emberek gondolkodásában, érzéseiben, akkor dübörgött igazán pl. az István, a király minden sora. Azonosíthatta magát ki-ki István népével vagy Vazul igazságával.
Generációk vesztették el ezt a képességet, hogy a múlt üzenetét meghallhassák. Nagy felelőssége van ebben a rendszerváltás óta minden kormánynak. Ha születtek is történelmi művek, például drámák, azok vagy az alternatív művészet szabályai szerint korcs parabolák, idétlen szatírák, nemzetgyalázó művek lehettek, vagy ha a már emlegetett „genetikus” történelmi tudattal rendelkeztek – partizánsorsba kényszerültek. A színházakból lassan kikoptak a történelmi tudatot ápoló művek, a filmművészet szinte teljes egészében elfordult ettől a műfajtól. Miféle ideológiai viták voltak még a Széchenyi-film kapcsán is: rendező, vezető színész, statiszta vitatkozott azon, mi legyen a film vége, hogy „tálalja” az adott kor Széchenyi emlékét. Fellángolt a Széchenyi–Kossuth- vita, de ez is az alpári aktuálpolitika szintjén.
Magányos hősök megpróbálkoztak a valódi történelemábrázolással, filmen, színpadon, képzőművészetben – sok esetben azonban megmosolyogni való bolondoknak tartotta őket a kultúrpolitika és a művészeti életet irányító, rendkívül szervezett és jól összezárt elit. Az az elit, amelynek célja nem a magyar nemzeti kultúra fejlesztése volt. Sokkal inkább az állami szubvenció minél szűkebb körben való elosztásában volt érdekelt. Elvesztette jelentőségét a történelmi tudatábrázolás, a nemzeti karakterek művészi megjelenítésének fontossága, és egyáltalán minden, amihez apáink, nagyapáink révén közünk volt vagy lehetett.
Közel egy éve, a valódi rendszerváltásnak nevezett fordulat után többen vártuk, hogy ez a szemlélet megváltozik. Hogy például a Magyar Történelmi Film Alapítvány, amely sokáig szinte haldoklott – most majd új tartalmat kap. De nem: az elsők között szüntették meg. Az önkormányzati, majd a parlamenti változásokat követő átszervezések a művészeti életben is inkább a szubvenció újra elosztását mint a nemzeti irodalom, színház, film vagy képzőművészet iránti fokozott figyelmet jelentették. Az újjászervezett színházi igazgatói csapat a lehető legkevesebb figyelmet fordítja a színházi történelemábrázolásra. Külhoni magyar intézetek szervezte fesztiválokon dübörög együtt a klezmer- és a cigányzene, mint a magyar kultúra hagyományosnak mondott elemei. Legutóbb az európai kulturális intézetek budapesti bemutatkozásán a magyar szervezők izraeli plakátkiállítással lepték meg a nagyérdeműt. Félreértés ne essék, ha palesztin babakiállítást szerveznek, annak sincs köze a magyar történelmi értékekhez.
Ha a „történelem üzen”, azt nem csak a politikai elitnek kell meghallani. Mennyivel egyszerűbb lenne a dolguk, ha a történelmi szükségszerűségeket, a nemzeti történelmi példákat, lehetőségeket és megoldásokat az egyszerű állampolgár is értékelhetné. Mennyi felesleges energiát, hőzöngést, keserűséget meg tudnánk spórolni! Mennyivel rövidebb úton jutna el a kormányzói szándék és akarat azokhoz, akik a mindennapjaikban valósítják meg a kitűzött feladatokat!
A történelem most nem egyszerűen „üzent”. Ha lehetek ilyen vulgáris: pofán vágott minket. Szédülünk tőle, vérzik az orrunk. A gazdasági világválság, a múlt századi, üzent. Tenni kellene érte kormányzati szinten, hogy ezek az üzenetek mindenkihez eljussanak.
Akkor már kopoghat az ajtónkon a történelem.
S mi végre kiszólhatunk a kopogásra: „Jövünk! Itthon vagyunk!”

A szerző író, rendező