Köznapló

Május 26., csütörtök
Felfoghatatlan ajándék, ha egy kezdő vívó olyan csodát láthat, amifélét Gerevich Aladár művelt a páston. Nekem részem lehetett e csodában, és most, hogy éppen húsz éve nincs köztünk, kicsit elszomorít, milyen árva a magyar vívás.
Hébe-hóba lepottyan egy érem valamelyik világversenyen, de számítani nem lehet rá. A régi mesterek elmentek, a tőlük kapott tudásnak már csak néhány beavatottja van. Pedig az is rengeteget jelentett, ha megjelentek valamelyik bajnokságon.
Emlékszem, mikor az egyik ifjúsági versenyre betoppant Gerevich. Megváltozott minden. Az egész terem figyelme feléje fordult. Aladár mindig képes volt magára vonzani. Olyan szenvedéllyel beszélt, amilyen szenvedélyesen vívott. Ötvenévesen kilencedszer is olimpiai bajnok lett!
Azon a bizonyos versenyen döntőbe jutottam, s a végén az első helyért kellett vívnom egy meteoros fiúval. A mindent eldöntő asszó alatt Gerevich végig a pást mellett állt. A Vörös Meteor vívóit edzette, s bár ellenfelem nem a tanítványa volt, közelségével segítette. Kikaptam, második lettem, de az érzést, hogy mozdulataimat a világ legnagyobb vívójának szeme követte, azóta sem felejtem.
Ma Kulcsár Győzőn kívül nincs más, aki képes felidézni a régi mesterek tekintélyét, tudását, kisugárzását. Szűts Jánosét, Hatz Józsefét, Bay Béláét, Vass Imréét, a külföldön diadalmaskodó Rerrich Béláét, Kevey Jánosét meg még sokakét.
Kulcsár… A többi néma csend…

Május 28., szombat
Révész Sándor érti a csíziót, s mert jó tolla van, le tudja írni, amit gondol. Mégis, mióta lapja ellenzékben van, bugyborékoló indulattal vet papírra rossz szagú gorombaságokat. Például a homoszexuálisok apropóján. Akiket ő és övéi – elorozva egy gyanútlan szót – melegeknek mondanak, s tőlünk, heteroszexuálisoktól is ezt várják. Esetemben hiába…
Révész értője a szakmának, ám a liberális zászlót ma már olyan módon lengeti, hogy rúdjával üthessen is. Keményen. Dühvel. Szándékosan.
Május 20-án a Népszabadság 11. oldalán ezzel a – stilisztikailag szerencsétlen – mondattal kezdi írását: „Két meleg férfit tartok folyamatosan a kezem ügyében munka- és zenekuckómban.” Egy bekezdéssel lejjebb már teljes gőzzel robog: „…hiába csodálta őket a világ, nem lehettek nyíltan azok, akik voltak.”
Vagyis szerinte Horowitz és Richter (ők az említett meleg férfiak) azért nem teljesedhettek ki zongoraművészként, mert titkolniuk kellett, hogy homoszexuálisok. Ilyen mondatok olvastán jut eszembe, hogy tán mégis be kéne iktatni némi szellemi és erkölcsi öncenzúrát. Enélkül semmi nem védi az olvasót az újságírók gátlástalan kijelentései ellen.
Pedig a java még csak ezután jön!
Révész – engem s a magamfajtákat „heteróknak” nevezve – arról értekezget, hogy nemrég nekünk is bujkálnunk kellett, hisz házasságon kívül a nemi élet szégyen volt, papír nélkül az együttélés botrányos, és a nem kívánt teherbe esés öngyilkossági ok. Épp ezért: „A szégyentől, a bujdosástól, a stigmáktól megszabadult hetero többségnek akkor van erkölcsi joga a saját szabadsága élvezetéhez, ha ebbe a szabadságba a melegeket is befogadja.”
Az idézet példamondat lehetne. Feltárja a támadó liberalizmus lényegét: zavart kelteni, megtenni mindent, hogy ne legyen nyugalom sem a családban, sem a lakóhelyen, sem az országban. Felrúgni a hagyományos értékrendet, és kikezdeni mindazt, amit a természet diktál.
Ennek jegyében címezte Révész gyönge dolgozatát nekünk: a hetero többségnek. Kérdem én, mire föl? Tettem én – s ez a többség – bármit a homoszexuálisok szabadsága ellen? Nem veszi észre, hogy ez szerte a világon mindenütt két kisebbség csatája? Az egyik zajos felvonulással érvel, a másik tojáshajigálással. A szerző érvelési módja: a durva számonkérés. Mi az, hogy nekem nincs erkölcsi jogom a szabadság élvezetéhez, csak akkor, ha…?
Révész Sándor hivatásos tollforgató. Miként lehet, hogy nincs tisztában a szabadság mibenlétével? Azzal, hogy lényege belsőnkből fakad. Nem adható, nem kapható. Politikai téren sem, kedves úr… Hiába nyitják fel a lezárt határokat, hiába írnak ki demokratikus választásokat, és jön a sok multi csillogó portékáját kínálva, mindez nem szabadság. Ezt csak azok a liberálisok terjesztik, akiknek véleménye szerint a fiúkkal egy térben és egyformán kell nevelni a lányokat, akiknek szemében a hívő lélek éppolyan, mint a hitetlen, s a homók szabadsága a „heterók” magatartásától függ, hisz az egyik olyan, mint a másik.
Nem olyan. És nem lehet összemosni mindazt, aminek a természete külön úton jár.
Egyébként sem a szabadság a kulcsszó.
Üsse fel, kedves Révész, Kazantzakisz regényét, a Zorbászt! Érzékletes leírást kap arról, hová vezet, ha csupán ezért harcolnak a dühödt harcosok. Hogy ne kelljen keresgélnie, idézek belőle. Annak ellenére teszem, hogy olvastán a nemzeti oldalon többen is csóválni fogják a fejüket, a maguk szempontjából okkal.
Zorbász, a görög mondja: „Valamikor így gondolkoztam: »Ez török, ez bolgár, ez görög.« Én, uram, olyan dolgokat vittem végbe a hazáért, hogy borsódzhat a hátad bele: mészároltam, raboltam, fosztogattam, falvakat gyújtottam fel, otthonokat romboltam le. Miért? Csak azért, mivel bolgárok és törökök voltak. »Pfuj, hogy pusztulnál el, te gazember – mondogattam magamnak –, pfuj, hogy törnéd ki a nyakadat, te ostoba!« Észre tértem, most nézem az embereket, és ezt mondom: ez jó ember, az rossz ember. Akár görög, akár bolgár. Nekem mindegy, csak azt nézem: jó-e, rossz-e?”
Sejti már, kedves Révész, miért rúgott luftot? És miért nem ajánlatos a cél érdekében megmásítani a tényeket? Mert ön azt tette…
Richter fedőházasságban élt, olvasom írása elején. Nos, nem élt abban. Jó ötven évet – mai szóhasználattal – párkapcsolatban töltöttek a kitűnő énekesnővel, Nyina Dorliakkal. Karl Aage Rasmussen életrajzi könyvéből azonnal kiderül: kettejük házasságlevelét pár hónappal Richter halála után a berlini orosz nagykövetség állította ki, hogy megkímélje az énekesnőt a szokásos örökösödési kínoktól. Más kérdés, hogy mégsem sikerült megkímélnie. Az okmány hitelességét a hatóságok mindmáig kétségbe vonják.
És még valamit, kedves Révész. Versenyképességem Richter dolgában elég erős. Tálalószekrényünkön – Schwanner Endre szíves jóvoltából – ott a művész dedikált fényképe, bakelitlemezeim közt található az első magyarországi Richter-felvétel, vannak könyveim, filmjeim, jól felszerelt kollekció ez, nehéz megvezetni e témában. A fentieket azért vetettem papírra, hogy másokat se legyen könnyű.

Május 29., vasárnap
1993-ban kaptam Táncsics-díjat. A tanúsítvány aláírója a miniszter, Mádl Ferenc volt. Mégsem ő adta át, és ezt már akkor is sajnáltam. Szerettem volna, ha kezet fog velem, ha válthatunk néhány szót. Éreztem lényében valami megnyugtatót, valami biztosat, és ez hallatlanul fontosnak látszott akkoriban. Közel és távol nyüzsögtek a magukat átmentők, a sebeiket felvakarók – a stílustalanok, az ízléstelenek. De aztán az idő személyes találkozás nélkül is igazolta, hogy ott, ahol ő van, nem hetykélkedhetnek a hintások, és megcsendesednek a pimaszok.
Ma jött a híre, hogy meghalt.
Mi itthon nem gyakoroljuk az amerikai magyarok szokását. Ők keretezik és előszobájuk falára akasztják erényeik, érdemeik, fontos találkozásaik bizonyítékait. Én a kamrából hoztam elő a Táncsics-díjról szóló igazolást. A kezembe fogtam, s úgy néztem bele, mint olyan tükörbe, amely nem görbe, amely mindig megmondja az igazat. Garanciája a rajta szereplő aláírás volt. Az övé.
Köszönöm, elnök úr! – mondtam halkan –, legyen önnek könnyű a föld!
Visszatettem az oklevelet a polcra, és indultam a kertbe locsolni. Így volt tegnap, így lesz holnap is.
Mindenki ott van, ahová az idő és a dolgok rendje szólítja.

Május 31., kedd
Siratom Görögországot, siratom Hellászt. Európa bölcsője, a szabadság hona jégszívű pénzemberek karmai közé került. Kölcsönt adnak, de az ár óriási. A miniszterelnök már bejelentette, eladják a kikötőket, eladják a márkás görög cégeket – eladnak mindent. Mekkora fájdalom kell ahhoz, hogy egy asszony zokogva kérdezzen vissza a tévé kamerája előtt: „Lehet, hogy az Akropoliszt is eladják majd?”
Bizony, lehet, asszonyom. Emlékezzen csak a kariatidákra, amelyekért oly ádáz harcot vívott az angolokkal kulturális miniszterként Melína Merkúri. Latba vetett mindent: hírét, nevét, kiterjedt kapcsolatait. Hiába. Vesztett. Mindenki tudja, hogy Anglia elorozta a görögöktől (ahogy a franciák, a németek és némi késéssel az amerikaiak is kifosztották azokat az országokat, ahol semmi keresnivalójuk nem volt), mégsem sikerült visszaszereznie.
Eladó az egész világ… Mefisztó rondójának első sora ez a Faustból. Az opera szövegírója 1859-ben, a bemutató évében alighanem ráérzett valamire. Hogy semmi nem tud ellenállni a pénz kapzsi természetének.
Holott van, ami tud. A hit. Belerendült már néhányszor a föld, amikor az erős hitűek megindultak. Az iszlám világban ezért keltenek hónapok óta zavart a bombázni mindig kész „demokraták”. Nem Kadhafit szeretnék elsöpörni – az arabok hitét. Amellyel sehogy sem bírnak.
De én most Görögországért aggódom. Nem szeretném érezni, ha újra odautazom, hogy bankárok rendelkeznek Zeusz és az istenek felől is. Még képesek átírni, mi történt az Olimposzon, s Hermészt, a tolvajok istenét ültetni Zeusz helyére. Azt a Hermészt, aki már csecsemőként elhajtotta Apollón marháit.
Görögország, ne hagyd kifosztani magad!
Hermész legalább isten volt, ám ezek csupán sunyi szatócsok.