Köznapló

Május 23., hétfő
Hogy miféle vonzást működtetnek a keleti kultúrák, arról több könyvtárat írtak tele okos, még okosabb és abszolút tökfej szerzők. Akit foglalkoztat e téma és az arra vezető irány, őket olvassa! A sikert nem garantálom. A napokban tőlük próbáltam megtudni, miért nem böjtölnek a kínaiak. Nem sok sikerrel jártam.
Pedig érdemes téma, hiszen enni, inni régen tartó szokás, az érdeklődés is innen való, no meg ott a nagy próféták esete.
Mózesnek negyvennapos böjtjébe került, hogy megkapja a kőtáblákat, a törvényt, a parancsolatokat, és ugyancsak negyven napig böjtölt Jézus a pusztában, mielőtt tanításba fogott. Az iszlám öt alappillére közül az egyik a holdév kilencedik hónapjában kezdődő böjt, a ramadán, de böjtölt Zarathusztra, Buddha, és böjtöltek a hinduk. Gandhi történelmet írt koplalásával, vagyis jószerivel minden vallásnak része volt.
Ez eddig világos, ennyit a kövér emberek is tudnak. Ám arról a soványak se beszélnek, hogy a kínaiak miért nem élnek vele.
Egyfelől nyilván azért, mert e téren okosabbak (övék a világ első számú konyhája), és azért okosabbak, mert kezdettől foglalkoztatta őket, hogy érezhetik jól a bőrükben magukat.
Lao-ce már Krisztus előtt 600 körül megfogalmazta Az Út és Erény könyvének 12. versében: „…a nehezen elérhető mind bűnbe lódít. / Ezért a bölcs nem a szemét, inkább a gyomrát tömi, / neki nem a távoli kell, hanem a közeli.”
Bölcs, bölcs, igen bölcs ez a Lao-ce, de nézzünk csak utána, mit tartott a böjt felől ellenlábasa, Konfucius? Minthogy ő is bölcs, semmit. De amit az evésről mondott, följegyezték: „Ha durva ételeket eszem, vizet iszom, és behajtom a karom a párnán, akkor is, ilyen körülmények között is boldog vagyok. Az igazságtalansággal szerzett gazdagság és előkelőség olyan az én szememben, akár az úszó felhő.”
Kihallották, melyik szó a legfontosabb abból a huszonhétből, melyet számításba vehetünk?
Igen, igen, a boldogság…
A kínait azért nehéz lépre csalni az egymás sarkát taposó hittérítőknek, mert rögtön észreveszi, túlvilági örömökkel kecsegtetik. Paradicsommal, édennel, mennyországgal – olyan helyekkel, ahová a bejutás módjáról még senki nem adott hiteles beszámolót.
Velük szemben a pikáns padlizsánlepény vagy a lampioncsirke sertésfátyolban a legvalóbb valóság, ízüket, színüket és illatukat már itt a földön élvezheti az ember, s akár otthon is elkészítheti, ha ügyes.
Lin Jü-tang szerint az európai vagy nyugati hitvallások fő baja, hogy a halhatatlanságra építenek, és a kínai szerint ennél többet ígérnek az élet valóságos pillanatai. Merthogy gyakorlatias. A bizonytalanért nem adja oda azt, ami kézzelfogható, ami biztos.
Így aztán elég mérsékelt a keresztény misszionáriusok sikere. Képtelenség nekik megmagyarázni, hogy a kínai életében inkább a költészet képviseli a vallást. Kosztolányi is észrevette, mikor verseket fordított költőiktől sok évvel ezelőtt.
S mindezt az sem cáfolja, hogy Peking, Sanghaj és a többi sokmilliós város ma már fuldoklik a benzingőzben. Ettől még a konyha és az étel szerepe cseppet sem csökkent.
Tizennégy éve jártam Vancouverben. Ott él Kanada legnagyobb kínai közössége. Nem győztem csodálni élelmiszerboltjaikat. Európai számára elképzelhetetlen, hányféle evésre való dolgot kínáltak. Az egyiket nyersen, a másikat félig főve, párolva, filézve, fagyasztva, a többit elevenen: úszva, mászva, kukorékolva – s ezekben az üzletekben mindig tömeg volt.
Nagy gonddal vásároltak. Senki nem sietett. Tudták, ahogy tudja minden hozzáértő, hogy az étel sikerét nagyrészt a vásárlás gondossága adja.
De térjünk vissza a böjthöz! Szerte a világon a vallás része, talán ezzel magyarázható, hogy a kínaiak a huszadik század elején honfitársaikat, akik fölvették a kereszténységet, így nevezték: „Olyan emberek, akik egy külföldi vallás ételeit eszik.”
Ebben minden benne van, és azzal, hogy a vallások közti különbséget a gyomor különbségeivel teszik érzékelhetőbbé, egyszerű magyarázatot adnak. Annak magyarázatát, miért tartják ételeiket egyúttal orvosságnak. A jó kínai szakácskönyvekben fontos szerepet kap a hideg jin és a meleg jang aránya. Övék ez a mondás: „Helyesen akkor táplálkozunk, ha kicsit éhesek maradunk, amikor abbahagyjuk az evést, és kicsit jóllakottnak kell lennünk, amikor éhesek vagyunk.”
A McDonald’s törzsvendégei szerint ez bizonnyal marhaság, ezért ők itt jobb is, ha abbahagyják az olvasást, mert egy még nagyobb „marhaság” következik. Eszerint az étrendnek ki kell egyensúlyoznia az öt elem (a tűz, a víz, a fém, a fa és a föld) külső-belső kapcsolatát. Ráadásul erre nem a modern tudomány eredményei késztették őket. Már 2500 éve tudnak erről.
Ennek a dupláját tudják felírni szakácskönyveik borítójára, ahogy nálunk is dr. Csen Csen munkájára: A gyógyító kínai konyha – Válogatás ötezer év hagyományos gyógyító receptjeiből. Minden oldal alján egy-egy kínai bölcsesség olvasható, mert bölcsességük is ilyenféle korú.
Nekem az tetszett a legjobban: „A férfi nem élhet gyömbér, a nő jujuba nélkül. Kínában ötféle ételt: mézet, gyömbért, jujubát, fokhagymát és magokat: mogyorót és diót mindennap kell fogyasztani, akármilyen kis mértékben is, a férfiaknak különösen sok gyömbért, a nőknek jujubát.”
Kína szinte lábujjhegyen kezdte nyomulását a világban. Előretolt hadoszlopaik élén, kezükben vokkal egy-egy szakács haladt. A keleti blokk országai közül először Prágában nyílt kínai vendéglő. A bejutni vágyók sorban álltak… Aligha volt sejtelmük arról, hogy ők is kövezik a kínaiak lába alá az utat, melyen végigmasírozva okosan birtokba veszik, amit szeretnének.
Miénk a böjt, övék a világ.

Május 25., szerda
Kobzos Kiss Tamás énekét hallva képzeletemben egy vár jelenik meg. Nem tudom, hol van, azt se, mekkora, csak egy biztos: bevehetetlen. A dal a keleti bástya felől szól, Balassit idézi, és aligha véletlenül. A költő 1594. május 30-án, Esztergom ostrománál esett el, és 356 évvel később ugyanezen a napon született a jelenkor dalosa.
A sors intézte így, legyen mihez igazodnia ifjú emberként? Hinnünk kell ebben. Ha nem, azokat igazolom, akik sosem olvasnak verset. Lelkükön ezért fúj át a szél, mint egy erdőn, melyet letaroltak a fatolvajok.
Kobzos Kiss esélyt adó családból indult neki a világnak. Édesapja debreceni költőember, a fiút zongorára tanítják: kezdő lépéseit versek, zenék ritmusa mozgatja.
Hogy egyetemi diplomát mégis vegyészként szerez? Hát aztán? Az erős szándékúak pályája kacskaringós. Az övé is sokat kanyarog. Játszik a Délibáb együttesben, restaurátor a Déri Múzeumban – de miért ne? A kettő nincs olyan távol egymástól. Értékmentés ez is, az is, felelősség és felkészültség nélkül egyik sem művelhető.
De aztán kiér a síkra, mint a Tisza, s az ember nem győz ámulni, mennyi „hordalékot” rak le életének egy-egy kanyarulatában.
Jó tizenöt éve, hogy Szentesi Anikó, a Makovecz-csapat kitűnő építésze elküldte Kobzos Kiss kazettáját, A vándorok énekeit. Az én természetem is efféle, és csak ámultam, amikor elindítottam a magnót. Tiszta, fénylő hangok áradtak szét csongrádi szobámban, lebontották a falakat, s nem tudtam ellenállni: mentem velük. A dalok szíven találtak, vittek, sodortak – ezért fontos az a hasonlat a Tiszáról.
Kobzos Kiss Tamás éneke – bár 1983 óta dolgozik együtt kortárs zenei előadóként a Kossuth-díjas zeneszerző-zongoraművésszel, Szabados Györggyel; tagja Európa rangos régizene-együttesének, a Clemencic Consortnak; tíz évig koncertezett Michel Montanaro provence-i zenésszel; gyakran lép fel török muzsikus barátjával, Erdal Salikogluval – valahogy mégis Tinódi Lantost idézi.
Nagy képesség, ha egy dalos képes megeleveníteni énekét. És ő képes erre. Látom Csokonait, Rákóczi kurucait, amikor megszólal a fejedelem nótája, a „Jaj, régi szép magyar nép”, látom a székely ballada elcsábított Molnár Annáját.
De ha szól, arra is oda kell figyelni.
Évekkel ezelőtt egy interjúban emlegette a 85 éves Pál Pista bácsit, az utolsó dudást. Életét a hangszere mentette meg. Nem jól volt már, épp csak lézengett, az ő korában a többség számára ez természetes. Így volt ezzel a család is, s eladták a dudáját. Pesti zenészek érkeztek az erdélyi faluba, s kérdezték az öreget: hol van, hová lett? Valaki megvette. Azok nekiindultak, megkeresték az embert, és visszavásárolták tőle. S a duda visszaadta Pista bácsi életét.
Hadd mondjam el még, hogyan lett belőle „kobzos”!
Az 1977-es kecskeméti dalos találkozón Nagy László is megjelent, s Tamást tetőtől talpig átjárta az izgalom. Hirtelen azt hallotta – Buda Ferenc, a költő hívta így a színpadra –: „Kobzos Kiss Tamás következik.” Ez volt a művészi keresztelője. Merthogy addig csak Kiss Tamás volt. Azóta viszont nem szólítja másként senki.
Hátravan még egy kérés. Hallgassátok és szeressétek Kobzos Kiss Tamást! Azt lopja a szívetekbe, ami hiányzik ebből az összefirkált, tönkrehazudott Magyarországból!
A hitről beszélek, az önbecsülésről meg arról a kurázsiról, melyet – bár sokan nem szeretnek minket – kénytelenek elismerni és tisztelni tőlünk keletre és nyugatra is.
A márciusban kapott Liszt Ferenc-díjjal ő tüntette ki a kitüntetőket.