Sok szempontból megéri Márai naplóját olvasni. Elsősorban a nagy író belső működése érdekelhet, a művész életritmusa, olvasmányai, látásmódja, személyisége. Elénk tárulnak mindennapjai, kapcsolata nevelt fiával, séták, helyek, ahova beül, ahol lakik, remek leírások, hangulatportrék, egy idősödő úr, egy lassan más korba, közegbe való polgár vallomásai. Amelyek szolgálnak sok jóval a tájról. Márai megveti Amerikát, az Egyesült Államok tömegdemokráciáját, ízléstelen giccsnek tartja az egész környezetét, valamint pesszimistán áll a világhoz, általános depressziója némileg megnehezíti az egyébként lebilincselő kötet olvasását. Ez a depresszió azonban nem véletlen vagy művi, nemcsak a művész mellőzöttsége (bár könyveit több nyelven kiadják Európában), hanem az emigráns létforma miatt, melynek megértéséhez ezek a naplók visznek legközelebb, ebben a témában mintegy klasszikussá válva. Az ötvenes évei végét taposó férfi a társadalom változásaival kénytelen szembesülni, Márai ráadásul egy másik kontinensen, aminek épp hangsúlyosan változó kultúrája (közelegnek a hatvanas évek) nem is eshetne távolabb a citoyen világától. Így dühödten ostorozza a tömegkultúrát, a tömegembert. Mondhatnánk, hogy igazságtalan, nem látja a demokrácia áldásait, de találóbb, ha azt mondjuk, nem relatívan áll a világhoz, önmagához mér mindent: ő ugyanis több nyelven olvas filozófiai, társadalomtörténeti és szépirodalmi műveket, kapcsolatokat ápol az emigráció nagy elméivel, még a művelt emberek között is nehéz volna vele egyenrangút találni, így megbocsátható az arisztokratikus kultúra iránti rajongása.
Márai európai művészként és hazafiként az ország és a világ sorsáról is folyamatosan mereng, mi pedig követhetjük a gondolatait (érdekesek például világbéketervei), vagy követhetjük, ahogy művészként igyekszik beosztani életét, valamint a mögötte lévő pályát értékeli, szívbemarkoló őszinteséggel. De még fontosabbak a történelmi ember megfigyelései: ’56 traumája után, az új emigrációs hullámot szemlélve, a nemzeti katasztrófát külső megfigyelőként, mégis lelkéig átérezve dokumentálja, további adalékokat nyújtva a kommunizmus működéséhez (pl. a Rajk-perről való történet, véleménye Nagy Imréről), vagy a diktatúra által elűzöttként figyelve az amerikai lakosság pánikját, amikor a Szputnyik naponta áthalad a fejük fölött és ők tehetetlenek.
Ha akad a kötetben „hiba”, az az a néhány szakasz lehet, amiben az idős író kirohan a kommunizmus társutasai és olykor a zsidóság provokatív része ellen, akikkel New Yorkban találkozik, ez a stílus/tónus nem illik hozzá, bár az elszigeteltség, a tudatos mellőzöttség, a kommunizmust támogató nyugati értelmiség vérlázító cinizmusa őszinte indulatokat kelt benne. Mégis, ő maga valószínűleg kiszerkesztette volna ezeket a szakaszokat a kiadás előtt. Amennyiben ezt szánta újdonságnak a Helikon kiadó a kötettel kapcsolatban, ez a fajta szenzációhajhászás József Attila Szabad ötletek jegyzéke eredeti műként való propagálásához hasonló tévedés az irodalommal kapcsolatban, ti. hogy az a közönség bulvárigényét szolgálja ki. Amellett nehezen érthető a kiadó árképzése, mert ugyan valóban fontos kötetről van szó, de a majd ötezer forintos ár a mai olvasóközönség számára kissé megterhelő, még ha igazi értéket is kap cserébe.
(Márai Sándor: A teljes napló 1957–58, Helikon kiadó, 2011., 4990 Ft.)
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
