Összepakolt bőrönd

Sokan irigylik lapunk főmunkatársát, Lukács Csabát, amiért folyton utazik, s a világ legizgalmasabb helyeire jut el. Nem mindenki tudja azonban, hogy ezeknek az utaknak megvan az áruk, kockázatuk, s a körülmények korántsem mindig ideálisak. Hivatásos utazó riporternek lenni életforma, mellette más földi hívságokra alig jut idő. Lukács bőröndjét összepakolva tartja, s ha meghallja a hívó szót, útnak indul – szinte már mindegy is, hogy Burmába vagy csak ide, a szomszédba. Járt a világ legelegánsabb szállodájában Macaón, ahol Rolls-Royce-ot küldenek minden vendégért a reptérre, még ha fapados járattal érkezik is. De még többször aludt a földön földrengések, pusztító ciklonok után New Orleansban, Iránban, Indonéziában.
Persze gyakran feltesszük magunknak a kérdést: van-e értelme ennek, mi dolga például Lukács Csabának ott, ahonnan mindenki inkább menekülne? Kell-e, érdemes-e a világ másik felén történeteket gyűjteni, sikerül-e a több ezer kilométerre születő riportokkal a szerző szándéka szerinti üzenetet átadni? Érdekli-e az olvasót, milyen körülmények között él bolíviai börtönében a puccskísérlettel vádolt Tóásó Előd, vagy hogy miként segítenek magyarok a szocializmust vasbetonból építő Észak-Korea egyik árvaházában sínylődő gyerekeknek? A jó tollal megírt riportok „csupán” történetek. Az olvasón is múlik, mit fogad be, mit ért meg belőlük. Az évek alatt összegyűlt sok-sok történet rendszerezve, kötetbe sorolva már történelem. De akár hétről hétre, az újságot olvasva cikkekre, fejezetekre bontjuk Lukács Csaba munkásságát, akár most megjelent könyvét vesszük a kezünkbe, írásai középpontjában mindig az embert találjuk. S ezt a szót nyugodtan írhatnánk nagybetűvel is. Az embert, aki alapvetően mindenhol ugyanaz, ugyanannak születik – csak a körülmények mások. Nagyon mások. Lukács írásait olvasva sok panaszunk ellenére talán áldásnak érezzük, hogy ide, a nyugodt XXI. századi Kárpát-medencébe rendeltettünk. Micsoda útjaim, ezt a címet kölcsönözte Cseh Tamástól a szerző; az első rész az ötkötetes sorozatból a Diktátorok könyve, amelyik Bolíviába, Burmába, Észak-Koreába, Kubába és Ceausescu Romániájába repíti el az olvasót.
Aki ismeri kollégánk riportjait, tudja, hogy Lukács Csaba mindenhol a történetet, nem a szenzációt keresi. Pedig sokan vannak a szakmában, akik szívesen színezik túl a sztorit, azt gondolják, messziről jött emberként azt mondhatnak, amit akarnak. Ez a módszer rövid ideig nagy sikert, népszerűséget hozhat, de a sánta kutya előbb-utóbb beelőz. Csaba nem írt első izgalmasabb utazását követően könyvet, sok év munkájával lett sikeres és elismert. A nehezebb utat választotta, de amit elért, arra joggal lehet büszke. Ő is, lapja is.
Lukács Csaba az erdélyi Székelyudvarhelyen született; s amikor éppen nem Ázsia vagy Dél-Amerika felé repül, rendszeresen hazalátogat családjához. Egészen mostanáig várt arra, hogy magyar állampolgár legyen. Idén két nagyszerű dolog is történt vele. A második ez a könyv.
(Lukács Csaba: Micsoda útjaim. Méry Ratio Kiadó, Somorja, 2011. Ára: 2900 forint)