Politikai tőke Madách római színéből

Némi meghökkenéssel olvastam arról a sajtó által kreált, botránynak kikiáltott esetről, amely a Nemzeti Színház igazgatójának, Alföldi Róbertnek a riposztját kritizálja, ami egy felkészületlen és erőszakos újságírónőnek a provokációjára felelt. A válasz ugyan frivol volt, de nem nélkülözte a szellemességet sem, s a magam részéről semmiképpen nem tartom olyasminek, ami miatt Alföldi Róbertnek le kellene mondania.
Az ember tragédiája római színének legutóbbi újrafogalmazása – amelyet egyébként az újságírónő bevallottan nem is látott – botránkoztatta meg az erkölcs védelmében fellépő hölgyet s azt a Pörzse Sándort is, aki a Jobbik színeiben ragadtatta magát olyan mondatokra a magyar parlamentben, amelyek ott végképp megengedhetetlenek.
Alföldi Róberttel valószínűleg soha nem tudnánk egyezségre jutni világnézeti kérdésekben, de úgy gondolom, hogy nagyon érti Az ember tragédiáját, amelybe Lucifer szerepében éppen ő hozott új színt Major Tamás diabolikussága és Kálmán György intellektuális, rezonőr attitűdje után. Alföldi Róbert az új Nemzeti Színház megnyitása utáni első bemutatón – Az ember tragédiájában – úgy játszotta Lucifert, hogy az egyszerre volt taszítóan nyegle, imponálóan ironikus és vonzóan intelligens. (Talán saját magát játszotta.)
A Magyar Nemzet 2011. június 1-jei számában olvasom Tölgyesi Gábornak A bacchanália-összeesküvés címmel megjelent írását, amelyben a szerző a „kissé pongyolán” fogalmazó, ám „a középiskolás tananyagot helyesen idéző” Origo internetes portálra hivatkozik Az ember tragédiájának római színe kapcsán, mondván: „e szín a léha és hedonista életmód kudarcát helyezi előtérbe”.
Eltekintve attól, hogy a római színnek a fenti summázattól merőben más a végkicsengése, s a mű egészében elhelyezve a funkciója is, nem árt tudni néhány dolgot magának Az ember tragédiájának a megszületéséről és alkotójának eredeti szándékáról.
Madách Imre alsósztregovai kastélyának dolgozószobájában – ahogy ő nevezi: az „oroszlánbarlangban” – 1859. február 17-én kezdte el írni élete fő művét, Az ember tragédiáját, és 1860. március 26-án fejezte be azt. Mindezt egy papírszeletre rótt feljegyzéséből tudjuk, amelyet a költő valószínűleg szándékosan hagyott hátra, mert a többi – a mű alapeszméjére és szerkezetére utaló – vázlatát és jegyzetét gondosan megsemmisítette.
Harminchét éves volt, amikor ezt a magyar irodalomban meglehetősen szokatlan alkotást befejezte, amit ő – a kézirat címlapján – drámai költeménynek nevez. (Nem árt tudni azt sem, hogy a világirodalom első, műfaját így meghatározó műve Byron 1817-ben született Manfredja volt.) A drámai költemény meghatározás azokra az irodalmi művekre vonatkozik, amelyek formailag ugyan megfelelnek a dráma követelményeinek, ám tartalmuk vagy terjedelmük okán színpadi adaptációra alkalmatlanok.
Magyarán: Madách Imre Az ember tragédiáját éppúgy nem színpadra szánta, mint ahogy Dante Isteni színjátéka vagy Goethe Faustja is elképzelhetetlen lenne ilyen interpretációban. Madách Imre halála után csaknem két évtizeddel, Paulay Ede szorgalmazására mégis színpadra állították a művet, amelynek bemutatója 1883. szeptember 21-én volt a Nemzeti Színházban. Nem biztos, hogy helyes volt színdarabot fabrikálni e drámai költeményből, s gondolom, hogy a római szín akkor is ugyanolyan botrányosnak tűnhetett a nézők szemében, mint ma Pörzse Sándoréban. Csak akkor ebből senki nem akart politikai tőkét kovácsolni.

A szerző festőművész, író