Sercegő bakelitek

Ment-e Latinovits Zoltán által előbbre a világ? Ez az egyetlen kérdés maradt az idei évfordulókra. Tényleg, Latinovits-év az idei, vagy inkább nem? Vagy megint a percemberkék dáridója. Ért-e valamit az áldozat? Vagy egyszerűen egy lúzer a fogyó emlékezetben, mint az ötvenhatos srácok? Mert ezért, ami most van, nemhogy életet áldozni nem volt érdemes, de semmit. Latinovits Zoltánt nem a szemesi személy ölte meg, hanem az, ami azóta is öl. A szeretetlenség, a középszer, a magyar ugar. A bélyegek. Alkoholista. Őrült. Közben a saruját nem voltak méltók megoldani. Elszívták az agyát, halálra dolgoztatták, a segélykéréseit nem hallották meg, elismerést nem kapott, pedig az néha nem árt, telefonjait nem vették fel, háta mögött kinevették. Szemtől szemben ez nem ment olyan egyszerűen. Kemény fej volt, verte is a betonba. Őszinte, toporzékolós. Nehéz ember, összeférhetetlen, kiszámíthatatlan, hangulatainak rabja. Érthetetlen amit ír és amit mond. Édesanyja csak azért jött a világra, hogy megszülje a legbizarrabb, a legszomorúbb fiút, az új hangú tehetetlent (Ady). A jó válasz mégis az, hogy persze, ment előre, hiszen ifjú szívekben él, generációk óta. Így lett borzalmas szerencse az, hogy kifúrták az összes színházból. Azóta is sercegnek a bakelitek. Ady indulata, József Attila kétségbeesése Latinovits hangján a kényszer szabad időből. Saját intonációt teremtett, saját beszédet, felfokozta a nyelvet. A fogai, a szájpadlása, a nyelve segítségével. Anatómia és építészet, egység. Cserhalmi vitte ezt tovább, Eperjes, és tudta még a titkot Marlon Brando és Robert De Niro. Lesz-e még nálunk színészből ikon? Írók, költők igazi magyar hangja?
A másik technika, ami közöttünk tartja Latinovitsot, a film. Ami pedig egy szörnyű jelenlét egy színésznek, csapóra kell élni, már ha valaki örök gyermek és nem tesz különbséget játék és élet között. Hangozzék bár különösen, a filmrendezők közül Révész György érezte a legjobban Latinovitsot. Mert van egy kaliber, ahonnan érteni már kevés. Az Utazás a koponyám körül és a Pendragon legenda ezerszer nézhető. Emlékszik még valaki Révész Györgyre, az egyik legjobb rendezőre, aki valaha filmet készíthetett? Jelenleg nyafogás van filmek helyett, lehet megsértődni ködszurkálás helyett. A két legdurvább lenyomat a vásznon persze az Isten hozta, őrnagy úr és a Szindbád.
Minden rohadt betűért meg kell szenvedni, barátaim, különben mit sem ér az egész. A másik zseni, Huszárik Zoltán, minek szépítsük, mítoszból amúgy is van elég, eleinte nagyjából díszletnek használta, esetleg kelléknek nagy ívű impresszionista látomásához. Nagyjából akkor jöhetett rá, hogy ez az őszülő halántékú, sármos, szívszorítóan szép férfi egyedül is elviszi majd a mozit, amikor a Majmunka és a Vendelin jelenetet forgatták. Ezek azóta beépültek a közbeszéd egy részébe, ahová meg nem, azért nem is kár. Másként (vagy éppen igazolásként ugyanúgy) eszünk azóta velőt és ejtjük ki a szót Dayka Margit hangján: Gazember. Ezt az angyali nőt egyébként, mintegy a kortalanságot szimbolizálva, Latinovits húzta be a produkcióba. Ugye, halljuk Csontváry Kosztka Tivadar patikus hangját a Latinovitsén? Vagy már nem? Tavaly elmentem Jajcéba, ami most egy közepesen borzalmas ipari város Boszniában, hogy a megfelelő szögből láthassam a vízesést. Partedlit felkötni, hanzlit visszautasítani, Passziánszt megszöktetni, van feladat bőven.