Szakadások

Ács Margit új kötetét roppant érdeklődéssel vettem kézbe: már csak azért is, mert a rendszerváltás személyes történeteit ígéri, s ez nekem, minthogy kisgyermekként éltem meg az eseményeket, történelemszámba megy – így is nevezi a szerző az egyik elbeszélésben a változás előtti rövid időszakot: a történelem vége. A korszakkal kapcsolatban máig kevés az őszinte megnyilatkozás, de a hetvenesztendős író-publicista novellái ilyennek tekinthetők.
Sokszor azonban úgy érezheti az olvasó: kissé mintha berozsdásodott volna a szépírói eszköztár a hosszabb szünet alatt, és a szerző néha a saját szövegéhez is irodalmárként, kritikusként közelít, nem tudja elengedni ezt a nézőpontot.
Ezek az elemek beszivárognak nemcsak a megfogalmazásba, hanem a novellák szerkezetébe is: elsőként rögtön az általam egyik legjobbnak tartott novella, a Doktorátus jut eszembe. Az elbeszélés elején például azon elmélkedik Ács Margit, hogy milyen elbeszélői módot válasszon a történetmeséléshez. Nos, szerintem ilyesmire nem volt szüksége az egyébként megrendítő visszaemlékezésnek, amely a maga egyszerűségében hitelesen mutat be egy generációs és világnézeti szakadást az elbeszélő, az értelmiségi-ellenzéki unoka és az iskolázatlan, sok nyomorúságot megélt asszony között, aki csak azt tudta, mit kapott Kádártól, azt már nem, hogy mit nem, s azt sem, mit kaptak mások – nem az adományozás értelmében. A novella mégis elfogadó: azt sugallja, hogy senki nem hibás abban, ha szélesebb perspektíva hiányában csak a saját történetét tudja, érti. Főleg, ha az élet által megnyomorított, immár halálosan beteg nagyanyáról van szó. A történetet éppen ez a személyessége teszi hitelessé és tartalmassá, az elbeszélői mód kiválasztásának elemzését ezért e helyütt meghagytam volna az irodalomkritikának.
A kötet többi elbeszélése közül is inkább azok az emlékezetes darabok, amelyekben az író hagyja működni a személyes élményeket. E történetek szereplői hitelesek, s általuk fogalmat nyer az ember a nyolcvanas évek végi közhangulatról és arról, ahogy az értelmiségi réteg ezt megélhette. Ilyen főhős például az ellenzéki szervezkedésben részt vevő orvosnő, aki lelkiismeretesen dolgozik a változásért, miközben küzd a környezetében a berögződéseken alapuló, máig húzódó ellentétekkel. Végül mégis úgy érzi: kimaradt a rendszerváltozásból, s ami történt, a feje fölött történt, anélkül hogy a mélyen gyökerező problémák megszűntek volna. Ilyen hősök a katonaköteles fiuk vidéki laktanyájába csomagokat cűgölő szülők: az ő történetük hajnali utazásaikkal, rossz kis autójukkal és az előttük álló változás esélyeinek latolgatásával jó nyolcvanas évekbeli kor- és közérzetrajz.
Ugyanezt már nem feltétlenül lehet elmondani a vidéki iskolaigazgatóból parlamenti képviselővé avanzsált Vince történetéről: ez a személyes élményektől vélhetően alapanyagában is – elbeszélőmódjában biztosan – eltávolodó novella néha a közhelyek mezejére téved: hogy a nagypolitikában érdekek, kényszerek csapnak össze, hogy öncélúság jellemzi „a pénzvilágot, a gigantikus multinacionális cégeket”, az sajnos nem tekinthető újdonságnak. Azt pedig, hogy „mára a Rossz kultusza eljutott a Gonoszig, a deviánstól a patologikusig, a cinizmustól a gyilkosságig, a tagadástól az agresszióig”, talán minden idős nemzedék megállapítja saját koráról, s hogy „az emberek gyanútlanul kóstolgatják a szexuális ferdeségeket, gaztetteket, halált”, az szintén nem biztos, hogy pusztán korjelenség.
Ehhez nyilván az is hozzátartozik, hogy az ember hajlamos vitába szállni azzal az állítással, hogy velejéig romlott, apokaliptikus lenne az a kor, amelyben elkezdi az életét huszonöt évesen.
(Ács Margit: Kontárok ideje. Helikon Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 2990 forint)