Szarajevói történet

Bár kár az elvesztegetett időért, a Szegedtől százhatvan kilométerre lévő Lázárföldön elfogott Ratko Mladics története végül megnyugtató módon zárulhat. Talán van ideje az ENSZ-felhatalmazást 2014-ig bíró hágai Nemzetközi Törvényszéknek ahhoz, hogy ítéletet hozzon a (huszadik) század végi Európa legszégyenteljesebb ügyében

Hágába vitték Ratko Mladicsot, a népirtással vádolt egykori boszniai szerb tábornokot, így végre lezárulhat a második világháború utáni Európa talán legszégyenteljesebb története. Mielőtt róla írnék, engedjenek meg nekem valami személyeset.
Többször jártam Szarajevóban az ostrom idején. A város sorsa és története az 1992 és 1995 között zajló boszniai háború szinonimájává vált. Mladics katonái a környező magas hegyekről negyvenhárom hónapon keresztül lőtték a túszul ejtett lakosságot – Európában ez volt a leghosszabb háborús ostrom a második világégés után. Jártam azon a piacon – előtte és utána is –, ahol egy becsapódó gránát negyvenhárom civilt ölt meg. A több éven keresztül kiéheztetett település piacán nyúzott patkányt is árultak csillagászati áron, és egy zsák cukorért egy tömbházlakást is adtak volna cserébe. Igaz, jó esély volt arra, hogy az épületbe bomba vagy gránát csapódik és megsemmisül.
Többször laktam egy helyi, magyar származású tornatanárnőnél, Homolya Borbálánál. A túlélésnek olyan rafinált módjait fejlesztették ki, amelyet még Ceausescu Romániájában sem tapasztaltam. A lakás minden pontján különféle üvegekben tárolták a vizet, amelyet azokban a ritka pillanatokban fogtak föl, amikor nem hörögtek a csapok. A parkok és közterek minden pontján termesztettek valamit, megették a füvet és a virágokat, és eltüzeltek mindent, ami éghető. A pincékben gomba nőtt, a virágágyásokban gyökérzöldségek úgy, hogy külön gazdája volt a zöldjének és külön a gyökereknek. Felborogatott villamosok és autóbuszok takarásában közlekedtek, hogy megmeneküljenek az orvlövészek golyói elől. A kereszteződésekben nem volt megoldás, itt nagyon gyorsan cikcakkban kellett átszaladni. Ha valakit eltaláltak és megsebesült, nem lehetett bemenni érte, mert a gyilkosok a mentőkre is rálőttek. Meg kellett várni a sötétséget, de erre is volt válasz: az orvlövészek rögzítették a forgalmas kereszteződésre célzó fegyvert, és éjjel találomra meghúzták a ravaszt.
Egy vasárnap délután Bora szép ruhát vett fel és láthatóan indulni akart valahova. Több éve tartott az ostrom, semmi sem volt nyitva, ezért meglepett, amikor kérésemre azt mondta, étterembe megy. Elkísértük, hiába mondta, hogy veszélyes. Cikcakkban szaladtunk a kényes pontokon, bombatölcséreket ugrottunk át, háborús ösvényeken mentünk romba dőlt mozitermeken és egykor békés otthonok nappaliján át, hogy minél kevesebb időt legyünk a mesterlövészek célkeresztjében. Mire odaértünk a betört ablakú étteremhez, odabent már emberek ültek a terítetlen asztaloknál (pincér sem volt, kapni sem lehetett semmit), és kedélyesen beszélgettek talán soha nem is volt dolgokról. Hogy milyen volt, amikor itt rendezték az olimpiát, amikor a tengerhez jártak nyaralni. Ha valaki hiányzott – mert meghalt vagy elmenekült a városból –, az ő kedvenc történeteit is elmesélték. Mosolyogtak, azt játszották, hogy béke van.
Bora egészen hazaérkezéséig tartotta magát, csak az ajtón belül kezdett zokogni. Most biztosan azt gondoljátok, hogy megőrültünk, mondta, de ha itthon maradnánk, és patkányként lapulva várnánk, hogy vége legyen, pontosan azt cselekednénk, amit a gyilkosaink akarnak elérni velünk. Ez a mi ellenállásunk – lelőhetnek, de az emlékeinket nem vehetik el.
Srebrenicában nem jártam, de sok olyan emberrel beszéltem, akinek barátja vagy rokona ott lelte a halálát, a gyilkosságok előtt pár órával még cukorkát és csokoládét osztó Ratko Mladics katonáinak golyóitól. Ez ügyben a világnak is van szégyellnivalója: hogyan fordulhatott elő, hogy holland ENSZ-békefenntartók szeme előtt, egy úgynevezett biztonsági zónában végezhettek ki több mint hétezer bosnyák fiút és férfit a háború utolsó napjaiban? És akkor még nem beszéltünk sok ezer ártatlan civil haláláról, akik a boszniai háború alatt pusztultak el értelmetlenül. Nem akarom azt mondani, hogy csak szerb oldalról követtek el atrocitásokat, de azt gondolom, hogy az erőszak eszkalálódásáért elsősorban a szerbeket illeti a felelősség – és kezdetben csak nekik voltak eszközeik (egész pontosan fegyvereik) a módszeres és hatékony népirtáshoz.
A tábornokkal nekem is lenne elszámolni valóm, hiszen egyszer én is közel kerültem a halálhoz, amikor két részeg szerb csetnik letartóztatott Szarajevó határában. Elvették a pénzünket, megdézsmálták a nálunk lévő technikát, de nekem legjobban a noteszom elkobzása fájt, benne több ezer telefonszámmal. A végén azon vesztek össze, hogy lelőjenek-e minket vagy futni hagyjanak, és az egymás közti vitát pénzfeldobással döntötték el. Mindez a szemünk előtt zajlott, és minket nem kérdeztek meg ebben a kérdésben – ahhoz hasonló kiszolgáltatottságot és félelmet azóta sem éreztem, pedig jártam már egy-két kemény helyén a világnak.
A kollektív őrületet jól jellemzi, hogy a vérengzéseket sokáig el sem hitték Szerbiában, ahol azt gondolták, csak a szerbellenes nyugati sajtó találta ki azokat. A tömegsírok feltárása (eddig több mint kétezer holttest személyazonosságát sikerült azonosítani) hozta el a fordulatot, amikor sokan elkezdtek szembenézni saját (közel)múltjukkal. És meg kell majd magyarázni a világnak azt is, hogyan bujkálhatott több mint tíz évig a világ egyik legjobban keresett személye – már ha lehet bujkálásnak nevezni azt, amikor (főként az első években) a körözött focimeccsekre jár, lakodalmakon és keresztelőkön díszvendég, és saját lakásában lakik, és még a legutolsó időkben is videók készülnek róla, amint felhőtlenül mulat egy nagyobb társasággal.
Jól tudom, hogy sokan nemzeti hősként tekintenek rá Szerbiában, de akkor sem értem, hogyan fordulhatott elő, hogy a tízmillió eurós (majdnem hárommilliárd forintos) nyomravezetői jutalom kitűzése sem volt eléggé motiváló ahhoz, hogy feladják. Miközben több száz embernek kellett tudnia, hol van! Érdemes elgondolkodni azon, Magyarországon ma volna-e olyan nemzeti hős, akit nemhogy a lottófőnyereménnyel felérő összegért, de harminc ezüstpénzért ne jelentene fel azonnal valaki. Érdekes elgondolkodni a tábornok védekezésének logikáján is: Mladics ugyanis arra hivatkozott, hogy Szlobodan Milosevics annak idején törvényes választásokkal került hatalomra, tehát a nép akaratából lett Szerbia elnöke. Így egyértelmű, hogy azok tehetnek a háborúról, akik mindezt hajdan megszavazták. De vajon a szavazók előre tudhatták-e, hogy elnökük megbolondul, és a paranoia következményeként tizenkét éves kamaszokat lőnek halomra Boszniában?
A szerb hatóságok nem csak az idővel voltak nagyvonalúak – a láthatóan megtört öregember kiadatása előtt meglátogathatta a lánya sírját, aki talán épp a tömeggyilkos apja tetteivel szembesülve fordította maga ellen a tábornok marokfegyverét.
Bár kár az elvesztegetett időért, a Szegedtől százhatvan kilométerre lévő Lázárföldön elfogott Ratko Mladics története végül megnyugtató módon zárulhat. Talán van ideje az ENSZ-felhatalmazást 2014-ig bíró hágai Nemzetközi Törvényszéknek ahhoz, hogy ítéletet hozzon a (huszadik) század végi Európa legszégyenteljesebb ügyében. Fontos üzenet volna, hogy az emberiség elleni bűnöket, a népirtást és a deportálásokat már nem lehet büntetlenül megúszni.