Szerepjátékok

A Nyugat kapcsán Ignotus, Osvát Ernő, Babits Mihály, Ady Endre, Móricz Zsigmond vagy Gellért Oszkár neve ugrik be, de vajon hány olyan nőírót tudunk felsorolni, aki rendszeresen publikált a folyóiratban? Pedig a Nyugat úttörőnek számított Magyarországon az írónők, illetve ahogy akkor nevezték, a nőírók műveinek megjelentetésében. Már a nőíró kifejezés is magában hordozza az akkori irodalmi életre jellemző megkülönböztetést: írásaikat eleve azzal a szemmel olvasták és abban a tudatban értékelték, hogy nő írta.
Ezeket a korabeli szempontokat figyelembe véve született meg Borgos Anna és Szilágyi Judit a Nőírók és írónők – Irodalmi és női szerepek a Nyugatban című tanulmánykötete, továbbá abból az párhuzamból, hogy amint a folyóirat alapításának harmincéves évfordulóján, úgy a nemrég ünnepelt századikon sem hangzott el egyetlen női név sem a lap története kapcsán. Előbbit Reichard Piroska, az egyik elfelejtett szerző Elek Artúrnak címzett panaszleveléből tudhatjuk meg.
Borgos Anna és Szilágyi Judit többéves, rendkívül nehéz kutatómunkára ítélték magukat, amikor elhatározták, hogy megírják tanulmányukat. Könyvtárakban sem létező, csak kézirat formában vagy az örökösök gondozta hagyatékban fellelhető szövegeket, magánleveleket és megjelent regényeket, versesköteteket idézve-elemezve rajzolják fel a Nyugatban tíz legtöbbet publikált írónő portréját. Ezek: Kaffka Margit, Lesznai Anna, Lányi Sarolta, Török Sophie, Reichard Piroska, Bohuniczky Szefi, Gyulai Márta, Kovács Mária, Kosáryné Réz Lola és Kádár Erzsébet. Megannyi tragikus sors.
E tanulmány tehát nem pusztán irodalmi vizsgálódás, éppannyira történelmi és társadalmi is, hiszen publikáltak a Nyugatban a fentiek némelyikénél híresebb és jobb írónők is. Szilágyi és Borgos azonban – a mennyiségi szempontokat figyelembe véve – inkább a folyóirat életében legjelentősebbeket választotta. A Nyugat híres ars poeticája alapján („csak az írás minősége számít”) elsőként közölt rendszeresen írásokat nőktől, ugyanakkor el is különítette őket. A főszerkesztők majd mindegyike azt vallotta, hogy a nők nem képesek a férfiakkal egyenrangú művészi teljesítményre, ezért műveiket inkább érdekességként kezelték. Mindig valamiféle specialitásként, kuriózumként olvasták, a nők sajátos lelkivilágát, gondolkodásmódját szerették volna viszontlátni. Miután ezt többségüknél hiába várták, megrótták őket, amiért szerintük a férfiak írásait imitálják. Sokszor még azt is bevallják, hogy gyengébb teljesítményt vártak tőlük. Móricz például hajlandó volt női név alatt, a feleség nevén publikálni egyszer egy novellát, amelyet a férjtől, férfinév alatt, túl gyengének talált, és nem fogadott el.
Mit jelentett a nőírók számára a Nyugat? Ahogy a szerzők fogalmaznak: „mércét, lehetőséget, inspirációt és frusztrációt”. Olyan helyet, ahol végre érvényesülhettek, de ennek árán különleges elvárások nyomása nehezedett rájuk. A tíz részletes portré mellett a tanulmány függelékben teszi közzé a többi rendszeresen publikáló nőíró nevét is, mindez együtt pedig fontos, érdekes és méltatlanul elhanyagolt probléma remek áttekintése és vizsgálata.
(Borgos Anna–Szilágyi Judit: Nőírók és írónők – Irodalmi és női szerepek a Nyugatban. Noran Könyvesház, Budapest, 2011. Ármegjelölés nélkül)