Tűszúrás

Fölényes sikert könyvelhetett el Recep Tayyip Erdogan török kormányfő a múlt heti választáson. Konzervatív iszlamista pártja harmadjára aratott egyértelmű győzelmet a törvényhozási voksoláson. Ám a választás tétje valójában nem ez volt. Megszerzi-e az Igazság és Fejlődés Pártja az egyedüli alkotmányozáshoz szükséges kétharmadot? Öt mandátum híján elmaradt ettől.

Padisah
„Egy küldetés teljesítéséből meríti az erőt: vissza kell állítania Törökországban az iszlámot az őt megillető helyre, és vissza kell adnia az örökös Törökországnak azt a rangot a világban, amelyet az Oszmán Birodalom élvezett” – jelentette ki róla bizalmasan egy öreg barátja. Recep Tayyip Erdogan, ez a mokány, tömzsi bajszos, 57 éves volt isztambuli polgármester úgy tartja: „A demokrácia csupán eszköz és nem a végcél.”
Az Isztambul európai részén, szegény környezetben született fiú – aki nagyon szeretett focizni, sőt később igazolt játékos is lett – tehetségére először egy volt imám tanára figyelt fel, aki vallási pályára szánta. Később azonban módosított karrierjén: Erdogan közgazdászdiplomát szerzett. Politikai nevelőapja az a közelmúltban elhunyt Necmettin Erbakan iszlamista professzor, aki a kilencvenes években volt miniszterelnök, és akinek pártját nemegyszer betiltották.
Erdogan 1994-ben szerezte meg az isztambuli főpolgármesterséget, és 2001-ben új névvel és új politikai törekvésekkel indította útjára az AKP-t, amely egy év múlva győzelmet szerzett a választásokon. A jó szónoki képességgel megáldott Erdoganról, akit önkényes döntései miatt Isztambulban egyre többen illetnek a Padisah gúnynévvel, azt tartják, hogy villámgyorsan vág az esze.
Négy gyermeke van, két fiú és két lány, a lányok Amerikában tanulnak, mint apjuk elmondta, gond nélkül hordanak hajukat eltakaró fátylat, csakúgy, mint hivatalos fellépésein Erdogan mellett megjelenő édesanyjuk is. A miniszterelnök inkább a család híve, mint a nők egyenjogúsításáé, a közeljövőben a nők jogaival foglalkozó minisztériumot át is változtatja családügyivé.
Ankarát nem szereti. A kormányfő, ha teheti, mindig visszatér a Boszporuszra néző isztambuli lakásába. Lehet, hogy e panorámát szemlélve született meg „őrült terve”, amely a Boszporusszal párhuzamosan vezető csatorna megépítését célozza. Ha egyáltalán megvalósul, az átadás időpontja már szinte biztos: 2023. Erdogan-csatorna – nem is hangzik annyira rosszul.

Még tavaly tavasszal történt az eset, amelyet a török televízió is közvetített. Törökországban Kemal Atatürk óta szokássá vált, hogy az állami hivatalokban, a törvényhozási, közügyeket irányító szerveknél, az önkormányzatokban egy napra kinyitják az ajtókat a kisiskolások előtt, hogy közelebb hozzák számukra a hatalmat, amelyet természetesen nem gonosz bácsik uralnak.
Erdogan miniszterelnök is fogadott iskolás csoportot. Kiválasztott közülük egy kisfiút, aki beleülhetett a kormányfői székbe. „Mostantól te vagy a hatalom – majd mosolyogva hozzáfűzte a szultáni időkből eredő mondást: – Ha fel akarsz akasztatni, felakasztathatsz, ha fel akarsz négyeltetni, felnégyeltethetsz.” A kísérők nagy hahotával fogadták ezt az élcet, míg a gyermekek arcán inkább a döbbenet tükröződött.
Ilyen kivételes hatalomra még várnia kell az ankarai kormányfőnek. Bár a győzelem vasárnapi éjszakáján soha ilyen felszabadultnak, lazának nem látták Recep Tayyip Erdogant: feleségével együtt mosolygott, kedvesen kezet rázott mindenkivel, úgy látszott, valóban örül a sikernek, ugyanis harmadjára választást nyerni többpárti rendszerben – nem adatik meg mindenkinek.
A szavazatok felét söpörte be az Igazság és Fejlődés Pártja, az AKP, amely ráadásul mindig több voksot ért el, mint az azt megelőző választáson. A török választási szabályozás folytán öt mandátum hiányzott ahhoz, hogy az AKP egyedül is meghatározhassa az alkotmányt, amelyhez a parlamentben kétharmados többség kell – ám ez a jelek szerint különösebben nem bántotta a kormányfőt.
Győzelmi beszédében ígéretet tett arra, hogy a parlamentbe bekerült pártokat mind be akarja vonni az alkotmányozásba, amellyel a katonai junta által még 1982-ben elfogadott alaptörvényt kívánják felváltani. Törökország az utóbbi két választási ciklusban annyit változott, hogy annak az alaptörvényben is ki kell fejeződnie – jelentette ki Erdogan. Hallottunk már ilyen fogadkozást négy évvel ezelőtt is, aztán abból sem vált valóra semmi – kommentálták a kormányfő konszenzuskeresési szándékát az ellenzék köreiből. Ám a bal- és jobboldali ellenzék egyelőre nem tud olyan erőt felmutatni, amely vetekedhetne az AKP-val: a második helyen a baloldali kemalista párt csak a szavazatok 25 százalékát szerezte meg, és még így is büszke volt eredményére.
Azért a felhőtlen öröm mögött valami keserűségnek maradnia kellett Erdoganban a vasárnapi eredmények láttán. A török szavazók előtt is világos volt, hogy ez a törvényhozási választás sokkal nagyobb súlyú az előzőeknél. Arról szólt, hogy az AKP szabad kezet kap-e a „rendszerváltásra”: a demokratikus parlamenti viszonyokból egy erős elnöki rendszer bevezetésére. Az új alkotmány szerint – mint azt Erdogan nemegyszer hangoztatta – közvetlenül a nép választotta, amerikai típusú jogkörökkel rendelkező államfő vezetné Törökországot.
Lehet, hogy a miniszterelnök már látja, honnan jön a legalább öt szavazat elképzelései végrehajtásához. Számtalan lehetőség kínálkozik erre, ám nagy az esélye a szükséges szavazatok összehalászására a független képviselők több mint harmincfős csoportjából. Különösen úgy, hogy itt a kurdok vannak többségben. Az Erdogan számára első számú problémát, az alkotmányozást össze akarja kötni a kurdkérdés megoldásával, mégpedig úgy, hogy elismeri a 15 milliós nép nagyobb szabadságot biztosító jogait. Ha az új alkotmány a kurdoknak megfelelő önrendelkezést biztosít, arra nemet mondani igen nehéz lesz.
A világi ellenzék és a liberális értelmiség természetesen hallani sem akar a kormányfő elnöki rendszeréről, ők látatlanban állítják, hogy ilyen nagymérvű hatalomkoncentráció egyetlen ember érdekeit szolgálná, mégpedig Recep Erdoganét, aki már eddig is hajlamos volt önkényes döntésekre.
Még az is megeshet, hogy nem várt helyről jön a tűszúrás, amely szétpukkasztja az erős államfő léggömbjét: az AKP soraiból. Ugyanis nem örvend teljesen elfogadottnak az elnöki rendszer gondolata a kormányzó pártban. Olyan nagynevű ellenzői vannak, mint Abdullah Gül jelenlegi államfő, aki sokat köszönhet elnökké avanzsálásában párttársának, Erdogannak.
Pedig nagy vonalakban már kész is menetrend: 2014-ben tartanák meg az első közvetlen elnökválasztást, két ötéves elnöki mandátumot lehetne betölteni, amelynek a vége felé esik 2023 is. Miért jelentős ez a dátum? Százéves lesz Atatürk állama, a világi Törökország – több jelentős célkitűzés teljesülésének is ez az időpontja. Recep Tayyip Erdogan hetvenéves lenne második elnöki mandátuma letöltésekor, műve – ha megvalósul – kétségtelenül az államalapítóhoz lenne mérhető.
Minek köszönheti az Igazság és Fejlődés Pártja ezt a töretlen és gyarapodó népszerűséget? A gazdasági növekedésnek, olyan fejlődésnek, amely az utóbbi tíz évben, ha Törökországban jár, mellbe vágja az embert. Politikai stabilitás és kiváló gazdaság – hát nem erre vágyik minden nemzet, amelyet olyannyira megcibált a történelem?
A 77 milliós Törökország ezt megérte: tavaly Kína és India után a világon harmadik legnagyobb gazdasági növekedést teljesítette: 8,9 százalékos volt a gyarapodás. Az elmúlt években átlag ötszázalékos növekedést mutatott, gazdasági teljesítménye a tizenhetedik a világon, míg Európában a hatodik. A nemzeti össztermék kevéssel meghaladja a tízezer dollárt. Még a világgazdasági válságot is pillanatok alatt elfelejtették.
Az inflációról szólva tavaly a nemzeti bank elnöke boldogan jelentette be, hogy az alacsonyabb (8,6 százalék) Nagy-Britanniáénál. Az 2010-es költségvetési hiány 3,4 százalékos volt. Van még egy figyelemre méltó adat: a külföldi eladósodottság szintje a korábbi 75 százalékról tavaly év végére 41,7 százalékra esett. Ankara is búcsút int a Nemzetközi Valutaalapnak, Erdogan bejelentése szerint 2013-ban – bár előbb is tudnák – visszafizetik a szervezettől kapott összes kölcsönt.
A fizetések az elmúlt tíz évben megháromszorozódtak. Ez a jelen, és most a 2023-ra szóló célkitűzések: a századik évfordulóra Törökország a világ első tíz gazdasága között szeretne lenni. Nem tudni, ez európai helyezésben mire fordítható le, de igencsak ott kell lennie az első három között. Az egy főre jutó nemzeti jövedelemnek el kell érnie a 25 ezer dollárt.
Az elemzők egybehangzóan azt emelik ki, hogy a mostani választáson egyetlen nagy hiányzó volt: az Európai Unió. Egyszerűen nem volt téma egyetlen politikai erő számára sem. A törökök harmada nem hiszi, hogy valaha is felveszik őket a „klubba”, kevesebb mint felük azért még bizakodik a belépésben. De ha átnéznek a szomszédjukba, az örök vetélytárs Görögországba, ahol most árverezik el az egész nemzetgazdaságot, és ki tudja, mennyi ideig rabszolgasors vár rájuk, hát persze, hogy jól meggondolják, vajon nekik kell-e ez a sors. Az unión kívül is van élet, gondolják, különösen, ha ott nem látnak szívesen.
Egyébként megindult a jól képzett görög, portugál, spanyol fiatalok hada Isztambulba, ahol a külföldi cégek vadásszák az egyetemet végzett ifjú munkaerőt. A hivatalos munkanélküliség 11,5 százalékos, ám csalóka ez a szám. A munkaerőpiacon az aktív munkaerő csupán fele jelenik meg, míg a másik fele törvénytelenül, feketén dolgozik. Vannak a nagy külföldi cégek, amelyek betartják a munkatörvénykönyv szigorú szabályait, míg a kisebb helyi vállalatok nem jelentik be munkásaikat, adó nélkül dolgoztatva őket.
Az egy munkásra rakódó adó 45 százalék, amely igen magas Európában. A minimálbér 450 dollár, amely ugyancsak nem csekély. Ráadásul a munkaerő nem a legképzettebb: a 15–19 éves korosztály nemhogy szakmát tanulna, a fele el sem végezte még az általános iskolát sem. Ez a képzetlenség lehet az akadálya a nagyra törő tervek megvalósításának.
A szakértők felhívják arra is a figyelmet, hogy Törökország a külföldi tőke hatalmas importjából fedezi a növekedését. Az amerikai spekulatív alapok már jó ideje felfedezték maguknak Törökországot, ahova döntik a tőkét, ám ha ez a pénzügyi lufi bármilyen okból kipukkan, hatalmas veszteség éri az országot. Egyre több jel mutat a gazdaság túlfűtöttségére. Most persze nincs olyan nap, hogy ne avatnának autópálya-szakaszokat, vasútvonalakat, szempillantás alatt a földből kinövő bevásárlóközpontokat, azonban az ott eladott termék szinte mind külföldi import.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Törökország a Közel-Kelet egyik vezető állama. Nem véletlenül akarják másolni az arab tavasszal „megfertőzött” országok a török modellt, az egykori gyarmatosító berendezkedését: a fejlődése lenyűgöző, össze tudja egyeztetni a muzulmán gyökereket a demokratikus játékszabályokkal. Igaz, az ellenzék soraiból gyakran vádolják az AKP-t iszlamizációs törekvésekkel, a sajtóra gyakorolt nyomással, autokratikus elhajlásokkal, klientúraépítéssel – de ezek a bírálatok egyelőre leperegnek róluk.
Hatalmas hadseregével Ankara a NATO kiszámítható tagja, külpolitikában soha ennyire jó viszonya nem volt a szomszédokkal. „A folytatódó stabilitás még nagyobbá teszi Törökországot” – az AKP ezzel a jelszóval győzte meg a szavazók felét.