[…] És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve, visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra
melyen még élve senkisem jutott túl.
Dante Alighieri: Pokol
Zentán, a zentai csata (1697) évfordulójának napján, 1921. szeptember 11-én született Szeli István. A trianoni diktátumon alig száradt meg a tinta. Az új államkonglomerátumba, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba kerülő, szerbül nem is tudó magyarság még föl sem ocsúdott. El sem tudta képzelni, hogy országos ügyeit nem Budapestről intézik ezentúl. Helyzetét rémálomként élte meg, ideiglenesnek vélte. Hitt abban, hogy azt nemsokára orvosolják. Nem így történt. Az anyaország kivérzett, a nagyhatalmak ragaszkodtak a létrehozott torzókhoz. Szeli Pistát szülei kereskedőnek szánták, mert egy kis vaskereskedésből legalább szűkösen meg lehet élni. Az elemi után inasiskolába járt, és szorgalmasan szállítgatta a kisebb-nagyobb vasárukat biciklivel a Zenta környéki településekre. Kamaszkorában derült ki, hogy a nyurga fiúnak tehetsége van az irodalomhoz, a nyelvekhez. Így kortársainál két évvel később került a zentai gimnáziumba. Húszévesen érettségizett, jeles eredménnyel.
Kilencszáznegyvenegy áprilisának második felére a széteső Jugoszlávia romjain bevonuló magyar honvédség megszállja a Délvidéket a Bánság (Bánát) kivételével. Szeli István bölcsészhallgató a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen; két évet tud elvégezni, ’44 őszén megkapja a katonai behívót. Az összeomlás Lengyelország területén éri, hadifogságba esik. Szerb nyelvtudásának és Jugoszlávia sűrű „emlegetésének” köszönhetően az oroszok elengedik a gyűjtőtáborból.
Krakkótól többnyire gyalog teszi meg az utat Zentáig a leszerelt baka, a „féldiplomás” bölcsész. Ősz van, mire számára véget ér a háború. Otthon megtudja, mit műveltek a szerb–jugoszláv partizánok 1944–45 fordulóján, s hogy a magyar holokauszttal párhuzamosan folytak-folynak a kitoloncolások, a kiutasítások, a magyarok elüldözése. Ennek a népirtásnak a föltárására napjainkban kerül sor. A lassan haladó munkának egyszer meglesz a „számszerű” eredménye. De addig is álljon itt egy döbbenetes adat, amely egy életre meghatározta Szeli István sorsát, jövőjét: 1945 őszére, mire a „fölszabadítók” mindennel és mindenkivel végeztek, három (nem sajtóhiba!) diplomás magyar tanár (nem magyartanár) maradt a Vajdaság területén! Az új hatalom „gálánsan” megengedte a testvériség-egység kommunista jelszó égisze alatt a nemzetiségi iskolák, ténylegesen inkább tagozatok indítását – de kivel, kikkel? Kik tanítsanak ott?
Az 1945–46-os tanévet Szeli gimnáziumi tanárként kezdi Zentán, de „áttanít” a szabadkai tanítóképzőbe is, hogy legalább az általános iskolákba jusson (részben) képzett pedagógus. Írja az ideiglenes magyar elemista tankönyveket és főiskolai jegyzeteket. Az indulás sikeresnek mondható, sorra nyílnak a kis iskolák. Normalizálódni látszik a viszony a kibontakozó hamis internacionalizmus leple alatt Magyarország és Jugoszlávia között. A fiatal gimnáziumi tanár (1949-től igazgató) már arról álmodozik, hogy befejezi félbeszakadt tanulmányait Budapesten, amikor Moszkva odavág Belgrádnak, s a Komintern-határozattal kitaszítja Jugoszláviát a lágerből. A határok lezáródnak egészen 1956-ig. Ezt a jégkorszakot Szeli egy Arany János-idézettel jellemzi: „Lélek ez ajtón se be, se ki!” A Rákosi-érát a délvidéki magyarság szemszögéből szarkasztikusan ítéli meg: „a Duna is csak Rajkától Mohácsig folyt”. Az ötvenhatos forradalom előtt egy nappal követi meg a magyar pártküldöttség Titót, aki Hruscsov pár nappal későbbi, brioni-szigeteki titkos látogatásakor trónra segíti Kádárt. A magyar–jugoszláv kapcsolatok vele sem oldódnak meg, mert a népszerűsége és nemzetközi elismertsége csúcsa felé tartó Tito elítéli Nagy Imréék kivégzését. A határok azonban legalább részben megnyílnak és a déli oldalról átjárhatóvá válnak.
Az elsők között lépi át a már önálló kötettel (Bevezetés az irodalomelméletbe, 1955) rendelkező Szeli István, s ezzel a lendülettel az ELTE kapuját is. Két év alatt végzi el az egyetemet, elsőként a Vajdaságból, s szerez harminckilenc évesen kétgyermekes apaként Budapesten diplomát. Otthon tartományi szakfelügyelőként dolgozik, fejleszti a magyar iskolahálózatot. (Jellemző a korabeli magyar „nagyvonalúságra”, hogy Szelinek szinte mindenből újra kellett vizsgáznia, pedig a „marxista” hangtan és szófajtan kísértetiesen hasonlít a „horthystára”.)
Úgy nyílik meg 1959-ben az Újvidéki Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszéke, hogy a tanárok közül senkinek nincs tudományos fokozata. Ez a feladat is Szeli Istvánra hárul. Az egyetemesség nemzeti költőjét, Madáchot választja, akivel egész életén át foglalkozik. Megérzi, hogy Sinkó Ervin, az érettségivel sem rendelkező tanszékvezető Révai József hatására utálja Madách Imrét, így vált Radnótira. Elköveti azonban azt a hibát, hogy majdnem kész disszertációját odaadja betekintésre egy „kollégának”, aki olyannyira magáévá teszi, hogy pár év múlva saját neve alatt monográfiaként adja ki. Végül a Hajnóczy és a délszlávok munkacímű doktori disszertációja ér célba. Az irodalomtudományok doktora cím elnyerése után lesz egyetemi tanár, de 1960-ban még létrehozza a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesületet. Hogy milyen volt személye, arról Hornyik Miklós így ír: „ez az engedékeny természetű, szerény modorú, kellemesen udvarias ember megvesztegethetetlen és rendíthetetlen, ha szellemi és közösségi értékek védelmére kényszerül […], a lelkiismeretes munkát, a tájékozottságot és szorgalmat mindenkor többre becsüli a vakmerő ötleteknél. […] Egész magatartása igényességre intett; a vele folytatott köznapi beszélgetésnek is rangja volt.”
Szeli István tudta, hogy a délvidéki magyarságnak haladék kell a sorstól, szusszanásnyi idő a megmaradáshoz, s ehhez – a hetvenes évekre oldottabb „jugó” légkörben – további intézmények. 1969-re kitalpalja a Hungarológiai Intézet megnyitását, amihez nagy lökést adott a hagyatékként kizárólag a magyar intézet céljára adott villaépület.
Hungarológiai intézet nemhogy Erdélyben vagy a Felvidéken, de még Budapesten sem létezett. Egyedülálló volt Közép-Európában, miként programja is, amely: „tanulmányozza a jugoszláviai magyarság nyelvét, irodalmát, kultúráját […], a magyar–jugoszláv művelődés, irodalom és nyelv kapcsolatait”, célként fogalmazza meg szótárak, monográfiák, bibliográfiák stb. kiadását. Az ötfős induló csapatot Szeli pár év alatt tizenegyre bővítette a tanszéken végzett kiemelkedő hallgatók visszahívásával vagy intézetbe „terelésével”. Integráló személyisége az idősebb korosztály mellé befogadta az Új Symposion-nemzedék tehetséges tagjait. Három év alatt elkészült a százhúszezer címszavas, háromkötetes szerbhorvát–magyar nagyszótár, amelynél a mai napig nem született jobb. Az intézetigazgató-tanszékvezető Szeli István vezetése alatt egyesül 1976-ban a két műhely. Ekkor a közös egyetemi magyar területen dolgozók száma huszonkilenc fő. Az évtized végére mérnöki műgonddal foglalja össze a délvidéki magyar kultúra állapotát az újvidéki Magyar Szó: „A jugoszláviai magyar kultúra viszonylag önálló. Arra törekszik, hogy adottságaihoz és lehetőségeihez mérten a maga által kijelölt úton sajátos értékekkel gyarapítsa a magyar kultúra egészét, szem előtt tartva azokat a szükségleteket, amelyeket a körülmények követelnek meg tőle, továbbá azokat a mozzanatokat, amelyek a közös kulturális örökségből és a nyelvi együvé tartozásból adódnak, erős nyomatékot helyezve azonban arra a történelmi és társadalmi szituációra, amelyben a félmilliónyi jugoszláviai magyarság már több mint hat évtizede alakítja a maga sorsát és jelenét, egy ezúttal olyan állami és társadalmi közösségben, amelyben az megadatott neki.”
A nyolcvanas évekre már a harmadik generációt tanította Szeli bácsi. Sokan hívták így, pedagógusok százai, könyvtárosok, levéltárosok, újságírók, fordítók, sőt még színészek is, akik nála végeztek. A legnagyobb érdemei neki vannak a délvidéki magyar humán értelmiség (újra)teremtésében. Életműve betetőzéseként a Vajdasági Tudományos Akadémia megszervezésében vesz részt. Akadémikusként annak magyar alelnöke lesz. 1983-ban vonul nyugdíjba.
Igaza van Németh Lászlónak: „a nagy fák árnyékában nem nő semmi!”. Szeli utódlása sikertelen volt. Évente váltották egymást a vezetők, akik főleg magukkal, rangjaikkal-címeikkel voltak elfoglalva. Felelőtlenségükkel hozzájárultak a Szabadka–Újvidék-, magyar–magyar ellentét kiéleződéséhez. Szeli István, aki Hornyik Miklósban látta volna utódját a torzsalkodók helyett, ez idő alatt „restanciáit” pótolta. Hét kötetet jelentetett meg 1991-ig. Olyan meghatározó műveket, mint a Nyelvhasználatunk etikája (1985), Az erózió ellen (1986), miközben a mélyben megkezdték munkájukat a sötét politikai erők. Szeli otthon minden kitüntetést (Híd-díj, Szenteleky-díj, Szarvas Gábor-díj) megkapott. A rangos magyarországi elismerések elkerülték, mert nem tudott törleszkedni. Ha kellett, ugyanúgy mondott ellent Aczél Györgynek, mint Sőtér Istvánnak a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság alelnökeként. A „Miskákat”, Czinét meg Iliát szerette, tisztelte. Azért túl a kánonon voltak Pesten, akik nem feledkeztek meg az öregről (felesége hívta így). 1989-ben a Bethlen Gábor-díjat Újvidékről Szeli István és Pozsonyból Turczel Lajos vehette át az Országos Széchényi Könyvtárban. Az alakuló VMDK-tól (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) a Magyar Nemzeti Tanácsig minden szervezet tiszteletbeli tagjának választotta Szelit, aki a politikai pártosodásban nem vett részt. Egyrészt kora, másrészt a délvidéki magyarság megosztása miatt. A „történelmi partbeomlás” után, így nevezte a jugoszláv tragédiát, benne az egyik legnagyobb vesztes magyarsággal, visszavonult. Felesége halála (1996) óta újságíró fiával él Újvidéken, amiről bámulatos kötetei: A peremkultúra élettana (1993), Nyelvünk, kultúránk, nyelvi kultúránk (1997), Emlékezések könyve (2001) tudósítanak.
Mi, magyarok tudunk a világon a legjobban temetni. Az újratemetésben még többre vittük! Ideje lenne a még élőkre is odafigyelni.
Éltesse a Jóisten, Tanár Úr!
origo.hu
Ázsiai kamuprofilok tömegét vásárolta fel Magyar Péter
