Tíz körömmel

K Ö N Y V E S H Á Z

Nem könnyű magyarázatot találni arra a jelenségre, hogy művelődéstörténetünk egyik legheroikusabb és legizgalmasabb fejezete miként kopott ki közösségi emlékezetünkből. Igaz, az efféle jelenségek a mi tájainkon csöppet sem szokatlanok: éppen azokat az eseményeket, személyeket, fölfedezéseket borítja a feledés kártékony homálya, amelyek és akik csöndes forradalmaikkal változtatták meg döntő módon a régi Magyarországot. Ilyen a honi hegymászás és hegykutatás históriája is, melyet hőseivel, humanista szemléletmódjával és kíméletlen bátorságával egyetemben maga alá temetett a kevésbé hősies korszakok lavinája.
Magyarázat lehet az is, hogy a hegymászás manapság gyökeresen mást jelent, mint abban az időszakban, amikor a hegyet még szentként tisztelték, a csúcsokra nem vezettek sem ösvények, sem rögzített kötelek, a barlangodúkat rosszindulatú manók, kincsőrző sárkányok népesítették be, illetve olyan szerencsétlenek csontvázai, akik ezekért a kincsekért mindenüket kockára tették. Ma a hegymászás inkább rekordhajhászás, sportteljesítmény és médiamegjelenés meg szponzorvadászat. Semmint annak az elveszett magas hegyi polgárságnak a szenvedélye, amelyik férfias eltökéltséggel kapaszkodott föl a soha nem járt fennsíkokra, csúcsokra és tengerszemekhez, olykor tíz körmével csüngve a semmi fölött – csak hogy tudományos kíváncsiságának eleget tehessen. Leküzdve rettegését a sziklákat benépesítő rémektől, rablóbandáktól és idegen kincsvadászoktól, akik gyilkolni is képesek voltak lelőhelyeik titokban tartásáért…
E polgárság megsemmisítésével, hegyeink elvesztésével együtt jár az, hogy a klasszikus magyar hegymászó-irodalom ma már olyan ritka, hogy csak árveréseken tűnik föl megfizethetetlen tételként – hiába fájna a fogunk például a Turistaság és Alpinizmus évfolyamaira vagy a Magyarországi Kárpát-egyesület szellemiségét őrző kiadványokra, netán régi Tátra-bedekkerekre. Ezért is nagyra becsülendő a világ legkisebb magashegysége iránt mélyen elkötelezett, hegymászó és művelődéstörténész Neidenbach Ákos tevékenysége, aki szó szerint minden követ megmozgat, hogy a hajdani magyar–cipszer Tátra kutatói, ezek a nagyszerű vertikális fölfedezők ismét előkerülhessenek a lavina alól. Összegyűjtötte többek között a Tátrára vonatkozó legendákat (Tátrai legendárium. Kornétás Kiadó, 2000), A Kárpát-medence magyar vonatkozású hegymászó- és turistairodalmának bibliográfiáját (magánkiadás, 1994); a Hegymászó balesetek című munkájával (Kornétás, 2002) pedig a hegy áldozatainak állított méltó és tanulságos emlékművet.
Neidenbach most nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bemutassa olvasóinak a Tátra-kutatás három legizgalmasabb alakját a hőskorból: a XVII–XVIII. században tevékenykedő Buchholtz família tagjait. Rövid életrajz és bő forrásközlés – a lehető legjobb megoldás e három szepességi cipszer úriember megszólaltatására, akik a „messze földön híres Szepesi-Havas-hegység” egyik legelső tudományos feltárói és leírói voltak. Méghozzá olyan korszakban, amikor „az ellenség nem akart, a barát nem tudott kíméletes lenni”, amint Weber Rudolf írja idősebb Buchholtz Györgyről. Utóbbi az a fajta polihisztor volt, aki I. Rákóczi György, Thököly és II. Rákóczi Ferenc szabadságmozgalmai idején, a protestánsüldözések „fénykorában” igyekezett talpon maradni evangélikus prédikátorként; akit egy szerzetes pisztollyal kergetett el a szószékről, s kurucok és rablók számtalanszor fosztottak ki… Sihederként, egy kántor, egy diák és egy vadorzó kíséretében, mégis ő mászta meg a feltáratlan Nagyszalóki-csúcsot 1664-ben: „A magas Szalóki-csúcs kerek tetején az Isten végtelen hatalmasságán álmélkodva tekintettem körül a messze látóhatáron, és azon csodálkoztam, hogy e havasban a lejtőkön oly sok, gyakran nagy vízi tó akadt, melyeket Isten hatalmas keze föltartóztat, s annyira megrekeszt, hogy le nem ömlenek, avagy alá nem szakadnak…” – írja beszámolójában.
Idősebb Buchholtz leírta a Tátrát, helynevek és legendák sokaságát őrizve meg az utókornak, mindemellett készített teológiai munkát, megírta a szepességi városok történetét, latin verseket az 1710-es pestisjárvány idején; elmélkedett flóráról, faunáról, ásványokról, gyógynövényekről, a magashegység természetrajzáról – s nemzett két fiút, a könyvben szintén helyet kapó Györgyöt és Jakabot, akiknek továbbörökíthette Tátra-szenvedélyét. Ifjabb György késmárki líceumi rektorként tanítványaival járta a hegyet, többek között a Zöld-tó misztikus vidékét. Elmélkedett – más mellett – a poprádi és dunajeci lazachalászatról, a Kárpátok csúcsait bejáró szelekről és az ásványok egészségtani lehetőségeiről – s ha ez kevés lenne, 1717-ben elkészítette a Tátra első (ismert) látóképét dél felől, Nagylomnicról nézve. Két évvel később pedig a Szilicei-jégbarlang vázlatát, amely a legrégebbi kéziratos barlangtérkép Közép-Európában. Mellesleg latinul, németül, magyarul és szlovákul kitűnően beszélt, verselt, írt iskolai drámákat diákjainak – de hát ez arrafelé és akkoriban nem volt különleges sportteljesítmény…
Testvére, az ásványbolond Jakab sem maradt el mögötte: a késmárki tűkészítőmester (!) – túl azon, hogy folytatta a Tátra kutatását és leírását, és ásványgyűjteményével olyannyira fölkeltette Mária Terézia férjének, Ferenc császárnak a figyelmét, hogy az tudományos expedíciót küldött a Szepességbe – több ezer ércdarabból elkészítette a Tátra első domborműmakettjét is.
Ilyenek voltak hát a Buchholtzok, akik módszeresen járták azt a Havas-hegyet, ahol „az ember nem tudhatja, hogyan veszti életét”. Az elmúlt szepességi szellem példái ők, akiknek írásait elmondhatatlanul fontos volt kiadni magyar nyelven. Minden tiszteletünk ezért Neidenbach Ákosé; ám minden megrovásunk a kiadóé: ilyen húsba vágó ügyet ilyen silány köntösben, ilyen ápolatlanul, gondozatlanul, elemi helyesírási, elütési hibáktól hemzsegően megjelentetni elképesztő könynyelműség és a jó cél rontása. Ennyi odafigyelést igazán megérdemelnének legalább a pedáns és elszánt Buchholtzok!
(Neidenbach Ákos: A magyar Tátra-kutatás apostolai. A Buchholtz család. Püski Kiadó, Budapest, 2011. Ármegjelölés nélkül)