Trikolór

Itália az idén ünnepli egységes állama megszületésének 150. évfordulóját. Március 17-én volt a hivatalos ünnepség – 1861-ben ezen a napon tették meg Olaszország királyának II. Viktor Emánuelt Garibaldi vörös inges harcosai –, de a fakuló zöld-fehér-piros zászlók még kint lógnak az ablakokban, új és újabb évfordulós fesztiválok követik egymást.
Az olaszok szeretnek és tudnak ünnepelni. A mostanában legtöbbet hallható szó, a krízis elleni takarékossági intézkedések egyike az újabb fizetett ünnepnapok betiltása – ami ellen szintén tiltakoztak a múlt heti országos tüntetéseken –, az ősi tartományokból összerakott, szép, nagy országban azonban szép számmal vannak olyanok is, akiknek semmit nem jelent az olasz egység napja. Például az 1920-ban Ausztriától elcsatolt Dél-Tirol német lakói tesznek az egészre, szeparatista szólamokat hirdetnek minden különösebb következmény nélkül. Persze ha az erdélyi meg a felvidéki magyarok is dupla állami támogatást kapnának, mint a trentinóiak, és angolt kellene tanulniuk a hivatalos nyelv helyett, ők is hányhatnák a fittyet…
Talán emiatt is bosszantott a kelleténél jobban a római szállodánk recepciósa, amikor úgy vélte, Budapest Bulgáriában van, sőt a helyesbítésünkre még rá is tett azzal: „neki mindegy, Kelet-Európa az Kelet-Európa”. Lett volna mit visszakérdezni, de amúgy soha nem tapasztaltunk barátságtalanságot a „lazannyák” hazájában. Olaszország abban makulátlanul egységes, hogy minden zugában szívesen látják és kiszolgálják a vendégeket. Ezért is látogatja őket a legtöbb külföldi a világ minden részéről, nem szólva a lüktető belső turistaforgalomról. Estére vacsoraasztalt kell foglalni, pedig van elég; Szicíliát az utóbbi húsz év alatt látványosan felhozta Európában, hogy megoldották a maffiaproblémát, és turisztikai-gasztronómiai paradicsomot varázsoltak a régi nyomorúságos királyságból. Évről évre erősödő tapasztalatunk, hogy a legtöbb élményt és látnivalót nyújtó úti cél: Olaszország.
Kossuth Lajos Torinóban 1861. március 17-én keltezett, keserű hangú üzenetében értesítette a magyarországi önkényuralom ellen küzdőket, hogy az új olasz kormány letesz az Ausztria elleni háborús tervéről. Szertefoszlottak az 1849-es emigráció álmai, a konspiratív úton Pest-Budára öt hét alatt eljutott Kossuth-levél kézhezvétele után nem sokkal öngyilkos lett gróf Teleki László. Az ország jövőjét ettől fogva egy szerény zalai kisnemes, Deák Ferenc formálta. Innentől különösen érdekes, hogy meddig jutottunk el mi, magyarok, és meddig az olaszok az egység és a társadalomépítés útján. Tőlünk „csak” egy-két millióan „tántorogtak ki Amerikába”, és nem tízszer annyian, mint a Mark Twain által a kiegyezés évében lefestett Itália nyomorából; ők viszont kétszer is jó tempóban átültek a háborús győztesek asztalához, amíg ránk a rómaiak „vae victise” vonatkozott: Jaj a legyőzötteknek!
Csakhogy azóta már a XXI. század második évtizedében járunk, és ebben a világban a múlt főleg mint idegenforgalmi látnivaló számít, kellőképpen megbecsülve, mert így nyerhető belőle erkölcsi és anyagi haszon. Az olaszok imádják nemzeti színeiket, az új Fiat 500-as modelljüket is zöld-fehér-pirosra fújva reklámozzák, a bazsalikomlevélből, fehér mozzarellából és paradicsomból összerakott vitamincsemegéjüket trikolórnak nevezik. Olaszkodnak, mondhatnánk, a gúnyos „magyarkodás” példájára. Na és? Miért nem találunk ki mi végre legalább valami ilyesmit, például a mi ízes paradicsomunkból, harsogó zöld paprikánkból és fehér juhsajtunkból – az áruházi import-pocsék és a gagyi-magyar helyett? Halra, borra, igazi hazai konyhára, talpra, magyar!