Nem vagyok történész, sem filmtörténész, sem esztéta. Filmrendező vagyok, így azt kívánom elmesélni, milyen volt a szocializmusban filmet csinálni. Le kell szögezni: Magyarországon mindig is nagy hagyománya volt a filmgyártásnak, a mesterségbeli tudás egyenértékű volt az amerikaival. Ki tudja akár a filmbarátok közül is, hogy a Casablanca című alkotásnak, amely benne van a világ tíz legjobb filmjében, a magyar Kertész Mihály volt a rendezője, aki Magyarországon ezen a néven sok játékfilmet rendezett, majd Amerikában Michael Curtiz néven még többet? Hollywoodban volt egy mondás: nem elég magyarnak lenned, tehetségesnek is kell lenni.
Természetesen sokan maradtak Magyarországon, akik tökéletes ismerői voltak a filmkészítésnek. Az ötvenes években ezeknek a mestereknek integrálódniuk kellett a szocializmus közegébe. Az már vérmérséklet kérdése volt, hogy ki mennyire törekedett erre.
Egyik főiskolai filmrendezőmesterről most jelent meg egy könyv (Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”. Jelenkor Kiadó, 2011), amelyből kiderül, hogy aktív besúgóvá vált, s tanártársairól, diákjairól egyaránt szorgalmasan írt jelentéseket, pedig annak idején bálványként tekintettünk rá.
Ez a nagy hírű filmrendező Máriássy Félix volt.
Ezek az emberek nagyszerűen tudtak történeteket elmesélni, de Magyarország mindennapjai, a kommunista politika elnyomorító hatása természetesen hiányzott a filmekből. A konszolidáció későbbi éveiből meg kell említeni Bacsó Péter és Kovács András tevékenységét, akik szimbolikusan mondva a falakig és azon túl is elmentek a rendszer kritikájában. Így lett a leghíresebb betiltott film Bacsó Péter A tanú című filmje. Nagy hatású, professzionális filmeket csinált Makk Károly (Szerelem), és világhírnévre tett szert Jancsó Miklós hosszú beállításaival, a kamera köré koreografált jeleneteivel. Ezek az alkotások azért készülhettek el, mert a rendszer urainak egy része 1958, Nagy Imre kivégzése óta lelkiismeret-furdalástól szenvedett. Ezt jó érzékkel használta ki Makk Károly, Bacsó Péter, Kovács András.
Az európai mozgalmak és a cseh szabadság 1968-as eltiprása után a mi generációnk számára már nem felelt meg a művészi kifejezésnek ez az elővigyázatos, megfontolt, elkent, öncenzúrás módja. A 3 T, a támogatás, tűrés, tiltás egyfelől a cenzúrázás kifinomult technikája volt, másfelől a hatalom ezekkel kegyeket osztogathatott. A munkáskáderekből átvedlett vezető elvtársak imádtak kegyeket gyakorolni. Egyik ilyen nagy kegy volt a fiatal művészek számára a Balázs Béla Stúdió létrehozása, ahol főiskolát végzett fiatal filmrendezők elkészíthették első kisfilmjeiket. Itt volt a számunkra meghatározó nagy trükk. Ezeket a munkákat nem kellett a 3 T szerint kategorizálni, a stúdióban bemutatási kötelezettség nélkül lehetett csak filmet csinálni. Ami valójában annyit jelentett, hogy a művek elkészülhettek, de hivatalosan nem kerülhettek a nézők elé – tehát eleve betiltottak voltak.
A legkapósabb T betű a tűrt, ami azt jelenti, hogy bemutatható, nem lesz belőle nagy balhé. A rendszer tűrési határán túlment a szovjet csapatok magyarországi jelenléte, a nép szegénysége, 1956 forradalomként emlegetése, az elnyomó gépezet működésének leleplezése, a polgári értékrend, a vallás pozitív megjelenítése stb. A Balázs Béla Stúdióban sokan készítettek politikamentes ujjgyakorlatokat, formanyelvi kísérleteket, sőt kiváló műveket is, de feltűnt egy új nemzedék, közéjük sorolom magamat is – Gazdag Gyula, Ember Judit, Dárday István, Szalai Györgyi, Mihályfy László, Wild Pál, Gulyás Gyula –, amely sokkal kritikusabban látta a magyar viszonyokat, tragikus szakadékot érzett a valóság és az arról sulykolt kép között.
A mi felismerésünk az volt, hogy a rendszer legnagyobb kritikáját akkor érhetjük el, ha dokumentáljuk a valóság eseményeit. Ez önmagában revelatív volt számunkra is és a nézők számára is. Mi mindannyian 1968–73 között jártunk a filmművészeti főiskolára. Már az is csoda, hogy minket fölvettek, például Dárdayt és engem mint osztályidegent.
Az első filmem címe Tagfelvétel. 1972-ben egy fővárosi gyárban eleget akarnak tenni a Magyar Szocialista Munkáspárt fiatalítási szándékának. A teljes tagfelvételi procedúra nevetséges és kisstílű, mégis ádáz küzdelmeket hozó vitája tökéletesen leleplezi azt a rendszert, amelyben ez a párt van hatalmon. Ezért a filmet mindjárt be is tiltották. Nem csodálkoztam rajta, eleve tudtam, hogy nem fogja a televízió vetíteni – sőt büszke lettem. De nem voltam egyedül. Sorban készültek az ilyen filmek: Gazdag Gyula–Ember Judit: A határozat; Dárday István: Küldöttválasztás; Gulyás Gyula: Vannak változások. Végül a Balázs Béla Stúdió legnagyobb vállalkozásaként a nevelésügyi sorozat. A címe az volt – és ez árulkodik módszereinkről –, hogy A szocialista nevelésért. Azt használtuk ki, hogy a szocializmus ünnepi nyelvezete az elvtársak számára kívánatossá teszi a filmet, s végtelenül boldogok voltak, hogy végre egy alkotás a pedagógusokról szól. Egy tanár és családja életét követtük két éven át. A tanár mindhárom gyereke pedagógusnak készül, így az egész magyar iskolarendszer működése is feltérképeződött. A filmet öt rendező együtt készítette, aki mindig is törekedett arra, hogy csoportként jelentkezzen, mert így nagyobb erőt tudott felmutatni a szakma és a politika ellenében. Erre azért volt szükség, mert ki akartunk törni a már fülledtté vált stúdiók rendszeréből. A kitörés iránya a forgatókönyv nélküli filmkészítés volt, ezzel ki tudtuk kerülni az előcenzúrát. A műveket nagyon kevés pénzből csináltuk, új technológiákat alkalmaztunk. Rendszeres gyakorlatunk volt, hogy levetítettük a riportalanynak a másik véleményét – egész drámai eredménnyel például a férj és a feleség esetében.
Ezeket a munkákat tehát hivatalosan nem mutatták be. Nem akarták azt sem, hogy a tiltás kategóriájába kerüljenek, mert nagyon sok fiatal művészt kellett volna betiltani. Akik az ő pénzükön csináltak filmeket ellenük. Így kerültük el, hogy ezek az alkotások ne essenek a 3 T hatálya alá, hanem úgynevezett klubfoglalkozásokon vetíthetők voltak. A hatalom urai persze filmklubokra gondoltak. Mi pedig erre a paragrafusra hivatkozva létrehoztuk a valóságfeltáró dokumentumfilmek alternatív társadalmi forgalmazását. E mozgalom ebben az időben a legnagyobb nyilvánosságtágító hatású volt. Szociológusok, pedagógusok, filmesztéták bejárták e filmekkel az oktatási intézményeket, a legkülönfélébb képzési és továbbképzési fórumokat, ahol a vetítést követő beszélgetésekkel, vitákkal kimondhatóvá tették az addig csak szűk családi körben suttogott kritikákat, bátorságot adtak az embereknek, és tudatosították az együvé tartozást. Ezzel már a hetvenes években elkezdődött a rendszerváltás lelki hátterének megalapozása. Az internet előtti korszakban ez tömegkommunikációs miniforradalom volt. Ilyen segítő aktivistákból aztán később többen filmrendezők lettek, példa erre Fekete Ibolya. Természetesen a belső elhárítás előtt nem volt titok, hogy mit csinálunk. Legtehetségesebb kollégáink is, mint Bódy Gábor és az Oscar-díjas Szabó István, szerepelnek a besúgók listáján. Bódy Gábor Dárdayt és engem vádolt azzal – mostanában olvastam titkos jelentését –, hogy át akarjuk alakítani a magyar filmművészetet és annak vezetését, amiben természetesen nem tévedett nagyot – az akaratunk meglett volna hozzá, de képesek nem voltunk rá. A korabeli tapasztalat az volt, hogy ezek az emberek másfajta progreszsziót képviselnek, és a két irányzat – formanyelvi kutatás és kísérletezés Bódy Gábor vezetésével, szemben a dokumentaristák általam is képviselt csapatával – közti vitává akarták leszűkíteni az ellentéteket. Közben ott destruáltak, ahol tudtak. Akkor nem is álmodtuk, hogy pénzért, előnyökért vállalták a beszervezésüket. Az előny azt jelentette, hogy az illetők minden filmet meg tudtak csinálni, amit csak akartak. Nemzetközi kapcsolatokat biztosítottak számukra. Dezinformációkat terjesztettek, ellentéteket szítottak. Még egyszer hangsúlyozom, hogy mind Szabó István, mind Bódy Gábor, mind Máriássy Félix rendkívül tehetséges emberek, akik nagyon jó filmeket készítettek, munkásságukban igazi értékeket képviseltek. De ezek az alkotások még szimbolikusan sem az akkori magyar viszonyokat mutatták be, és áttételesen vállaltak szerepet az ország értékrendjének megtisztításában. A szocialista rendszer megváltozásában pedig egyáltalán nem hittek. Mi pedig a játékfilmet is úgy képzeltük el, hogy az részt vesz az ország napi küzdelmeiben. Volt egy költőnk, József Attila, aki azt mondta: „Vers, eredj, légy osztályharcos!”, mi pedig azt mondtuk, hogy ezt a szellemet követni kell: „Film, alakítsd át a valóságot!”
Dárdayban, Szalai Györgyiben és bennem egyre erősebb volt a vágy, hogy játékfilmet csináljunk. Abban az időben a párt cselekvő hősöket szeretett volna látni a filmeken. Olvastam például egy újsághirdetést, hogy letelepedést biztosítanak egy faluban mindenkinek, akinek nincs lakása, és földművelésből szeretne megélni. Egy termelőszövetkezeti elnök adta fel a hirdetést. Megismerkedtem vele. Kiderült, hogy megszüntették már az iskolát, a pap elköltözött a faluból, harminc ház üresen áll, mert a megyei elvtársak úgy döntöttek, hogy ezt a falut el kell sorvasztani, és a közeli várost kell fejleszteni. Erről készítettem dokumentumfilmet a televíziónak, majd ennek alapján Szalai Györgyivel forgatókönyvet írtunk egy cselekvő hősről, aki szembeszáll a párt határozatával, és meg akarja menteni a faluját. A játékfilmben csak amatőrök szerepeltek. Olyan sorsú emberekből válogattam, akiknek hasonló történeteik voltak, senki nem a saját szerepét játszotta. Egy szerepet nem vállalt civil ember: a tsz-párttitkárt, azt színészre kellett bíznom. A film címe Békeidő (1979) – mert nem volt háború, és mégis dúlt. Bemutatták Karlovy Varyban, ahol a tolmács elmondta, hogy díjat akartak adni, de a magyar delegáció vezetése, a Hungarofilm igazgatója közbeavatkozott, hogy ne adjanak, mert az kizárná, hogy Cannes-ban szerepeljen. Nem is adtak, de a filmet soha nem küldték Cannes-ba.
Amikor a mannheimi filmfesztivál igazgatója meghallotta ezt, azonnal meghívta Mannheimba a Békeidőt, ahol megnyertem a fődíjat. Vasárnap este volt, a zsebemben két márka egy pohár sörre és egy beváltandó csekk körülbelül tízezer márkáról. Egy kedves filmrendező barátom, Huszárik Zoltán fölvilágosított, hogy ne vigyek haza egy fillért sem, mert be kell szolgáltatni. Mit mondjak otthon? Azt, hogy elittuk, barátom. Hogy mondjak valami igazán jellemzőt a szocializmusról, én hazahoztam a csekket, és felhívtam a Magyar Nemzeti Bank akkori alelnökét, akit egy tévérendezés kapcsán már ismertem. Itt a csekk, be tudja-e hozatni a pénzt? Azt mondta, be, adjam oda a csekket. Én félve odaadtam, s a valutaszámlámra meg is érkezett a pénz. Minden rendben. Rendszerváltás után mit látok? Ez az ember aljas besúgó volt, aki a saját családjáról is jelentett. Egyébként jó ember volt. Engem nem jelentett föl.
Ezt megelőzően ugyanezzel a módszerrel Dárdayék elkészítették a Jutalomutazást, kikísérletezve a dokumentarizmus játékfilmben való alkalmazhatóságát. Ebből a módszerből alakult ki a Budapesti Iskola. Ezt a nevet olasz újságíró találta ki, mikor már sorozatban vetítettük filmjeinket. Az iskola lényege a hiteles valóságábrázolás volt. Valódi helyszíneken civil emberek játszották el a drámákat. Itt egyáltalán ne amatőrökre gondoljunk! A szereplő kiválasztása aszerint történt, hogy lélekben azonos ember-e azzal, akit eljátszik. A párbeszédeket sokszor rögtönözték élettapasztalataik alapján, nyelvezetük, ruházatuk, mozgásuk keresetlen volt és hiteles. Érdekes jelensége volt ennek a játékmódnak, hogy a szereplők szinte mindegyike a filmezés során átélte a játék örömét is. Többek között azért is kerestünk civileket, mert a színészeket a régi filmjeikben játszott szerepeik miatt erre a megjelenési formára alkalmatlannak tartottuk. Felvetődött az igény önálló stúdió létrehozására. Előző munkáink sikeresek voltak a fesztiválokon. Összefogtunk heten-nyolcan, a régi, együtt végzett csapat kiegészült néhány emberrel, s nagy titokban fél év alatt elkészítettünk egy dokumentumot, s bevittük a miniszterhez. Pozsgay Imre a népnemzeti szárny kommunista vezetője volt – a világ ugyanis nemcsak besúgókra és áldozatokra, nemcsak párttagokra és pártonkívüliekre, hanem urbánusokra és népnemzetiekre is tagozódott. Pozsgay ígéretet tett arra, hogy fele pénzzel támogatja új stúdió létrehozását. A szakma urbánus, status quót fenntartani akaró része hihetetlen ellenállást fejtett ki. Ha van pénz filmgyártásra, akkor azt kapják meg ők. Szakmai nimbuszukat is féltették, hisz új versenytársat kaptak. Az új stúdió neve Társulás lett, mert egyenrangúan, egyet akarva, váltott vezetéssel kívántunk működni. Ez 1981-ben volt. Első filmünk az általam rendezett Vörös föld. Ebben először döntöttük meg azt a tabut, hogy a szovjet hadsereg magyarországi jelenlétéről beszéljünk. Természetesen megint alkalmaztuk a cselekvő hősre hivatkozás technikáját – jelen esetben egy bauxitbányász volt a főszereplő. Azt nem tagadhatták meg, hogy egy vájárról filmet készítsek. De itt nem hétköznapi esetről volt szó. Ennek a bányásznak a disznói – megint újsághír volt – a falu határában ugyanolyan jó minőségű bauxitot túrtak ki, mint amelyet ő ötszáz méter mélyen bányászott. Az intézményrendszerrel kerül harcba a bányász. Hiába hivatkozik népgazdasági érdekre, észszerűségre, a magyar–szovjet bauxitegyezményre, sikertelenül küzd addig, amíg Moszkvában úgy nem döntenek, hogy emelni kell a termelést. Így teljesedik be a bányász drámája, kisemmizik a dicsőségből, és egész faluját eltörlik a föld színéről, mert felszíni fejtés nyílik a helyén. Azon a területen állomásoztak a szovjet hadsereg harckocsizó egységei. A vörös por lepte falu utcáin hatalmas teherautók között sokszor feltűnik egy-egy szovjet harckocsi. Amikor a falu lázongani kezd halottjai kitelepítése miatt, akkor a helyi rendőrség mellett egy eltévedt szovjet harckocsi is megjelenik. 1982 nyarán egy láda lengyel vodkáért vettem meg a szovjet csapatok együttműködését. Ők csak azt kérték – ott mennek, ahol akarom –, legyen olyan jelenet is, ahol egy árokba fordult teherautót segítenek kihúzni, hogy ezzel indokolják a jelenlétüket. Kiválóan dolgoztunk együtt. Ennek a filmnek sajátos sorsa van. Három változatban létezik. Az első ment a mozikban szovjet tankokkal. A második a televízióban, ahol az adás napján közölték velem, hogy Walesa nem szerepelhet a filmben, ki kell vágni. De nekem a gdanski hajógyár képe kellett, ráálltam, marad a hajógyár. Azt hittem, ezzel el van intézve. Nemrégiben angol feliratos, úgynevezett fesztiválkópiára volt szükségem. Legnagyobb megdöbbenésemre minden szovjet tank ki volt vágva a külföldi verzióból, nagy hozzáértéssel, senki nem vehette észre. Nyomoztam kicsit. Kiderült, hogy a San Remó-i fesztivál után vágták ki, mert a szovjet delegáció emiatt ott akarta hagyni a fesztivált. A fesztivál igazgatója meghívott vacsorára, s elmondta, hogy nem fogják díjazni az alko
origo.hu
Itt vannak a legviccesebb mémek Magyar Péter legújabb akciójáról
