Ha kolorádóbogarak nem is föltétlenül potyogtak az égből, papírlapok időnként bizonyosan igen. Apám olykor kisebb köteggel összeszedett belőlük. Ott voltak mindenütt: a ház körül, az udvaron, a szénaboglyában meg persze a veteményesben is, ahol apámnak iskola után, leckeírás előtt a kolorádóbogarakat kellett összeszedegetnie – dunsztosüvegbe, akárcsak három évtizeddel később nekem, azzal a különbséggel, hogy akkoriban, ha nagyapám bevitte a tanácsházára az üveget, a bogarak súlyától függően néhány forintot adtak érte. A papírlapok közül pedig azokra, amelyek nem lettek a tanyára érkezvén tyúkszarosak, rajzolni lehetett. De csak a hátoldalukra, lévén hogy elülső oldalukon már eleve volt rajz. A rajta lévő alakok közül apám csupán Rákosi elvtársat és Sztálin apánkat ismerte föl. Azt is észrevette, hogy utóbbi csukott szemmel fekszik, a többiek körülötte sírnak, a föléje pingált feliratot viszont nem értette, hiába betűzte ki olykor hangosan is, miszerint a magyaroknak nem kell aggódniuk, a végzet előbb-utóbb mindenkit utolér. Igaz, nem is volt lehetősége sokat morfondírozni, ugyanis amint nagyapám meglátta, mit készül kiszínezni, elszedte apámtól nemcsak ezt a lapot, hanem a többit is. Rögtön tűzre dobta mindet, majd alaposan leszidta megszeppent apámat, és szigorúan meghagyta neki, hogy amennyiben legközelebb ilyen lapokat talál, azonnal adja oda.
A röpcédulák meteorológiai ballonokban érkezhettek Magyarország fölé. 1956 őszén aztán világossá vált, hogy a világpolitikai status quo évtizedeken keresztül szétrobbanthatatlan lesz. A röpcédulák onnantól fogva nem jöttek többé. A krumplibogarak ellenben – talán mementó gyanánt – itt maradtak velünk.
