Látogatóban Ceausescuéknál: a palota titkai

A rendszerváltás után 27 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy látogatható legyen Ceausescu otthona.

A legjobb romániai építészek és belsőépítészek dolgoztak folyamatosan az átalakításokon egészen a hetvenes évek végéig, többnyire Elena Ceausescu elképzeléseit követve, aki szinte minden külföldi látogatás után hozott haza ötleteket. Így került a házba a XIV. Lajos korát idéző francia szalon vagy a Fidel Castrónál látott hatalmas terasz is.

Belépéskor szívélyesen fogadnak, nevemen szólítva. Volt bennem némi drukk, ugyanis időközben levél érkezett tőlük, hogy lemondták a foglalást, ugyanakkor telefonon is felhívtak, hogy várnak szeretettel. Leszurkoltuk a román minimálbérnek megfelelő összeget az öt jegyre, a kórházakban használatos cipőzacskót húztunk a lábunkra, és elindultunk felfedezni a négyezer négyzetméteres, több mint nyolcvan helyiségből álló palotát.

Hamar kiderül, a házaspár kínosan figyelt rá, hogy lehetőleg hazai gyárak termékeit használja. Ha nem volt muranói üveg az országban, a medgyesi üveggyár kapta a feladatot: teremtsenek elő velencei kristálycsillárokat. Hasonlóan jártak a szövetgyárak, drága kárpitokat készítve, mások míves diófából faragtak bútorokat a szeretett elvtárs lakásába. Kivételt csak az ajándékba kapott tárgyak képeztek, így került iráni perzsaszőnyeg (személyesen a sah hozta) Ceausescu dolgozószobájába és még három másik terembe, és persze rengeteg műtárgy, a méregdrága keleti vázáktól az ebédlő ékességének szánt herendi porcelánig. Igen, Ceausescu asztalán magyar ember által készített étkészletet használtak – igaz, az idegenvezető szerint ritkán ültek a protokoll szerint megterített főasztalhoz, inkább a sarokban étkeztek, jóval egyszerűbb (helyi) tányérokból. A dolgozószobában kiderül, hogy nem volt Moszkvával összeköttetést biztosító vörös telefon, az ebédlőben pedig az, hogy az egyszerűbb ételeket kedvelték, sok zöldséggel. Jó okuk volt egészségesen étkezni, mert a pártvezérnek gyakran voltak emésztési problémái, és az utolsó időszakban súlyos cukorbetegség is gyötörte.

Aki figyelmesen járja a termeket, annak hamar feltűnik, hogy a falakon kizárólag román parasztokat ábrázoló képeket látni. Ceausescu nem felejtette el a gyökereit, kedvenc témája volt a falusi élet és a román parasztság. Ez visszaköszön a sakkszobában látható készleten is (Nicolae szenvedélyes játékos volt), a táblán felsorakoztatott parasztokat román népviseletben láthatjuk.

A különleges festmények és műtárgyak okozta örömet csak a pártvezér házaspár élvezhette, mert nagyon ritkán fogadtak vendégeket, csak a legfontosabb tanácsadóknak volt (nekik is ritkán) bejárásuk. Ion Mihai Pacepa tábornok (a Securitate vezetője, aki 1978-ban az Egyesült Államokba emigrált) felbukkant itt néhányszor, és párszor előfordult, hogy születésnapra meghívták a szélesebb rokonságot, de soha senki sem alhatott ott. A gyerekeknek, Valentinnak, Zoénak és Nicunak nem volt szabad meghívnia az osztálytársakat sem. Külföldi politikus egyszer járt az épületben: Elena ötlete volt, hogy Richard Nixon amerikai elnöknek egy teázás erejéig mutassák meg a XIV. Lajos stílusában berendezett nappalit 1969-ben, amikor Románia megkapta az Államoktól a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt.

A szupertitkos bunker a pincében lévő borozóból nyílik, ahol egy kárpitozott, rejtett ajtó fedi a páncéllemezt. Az idegenvezető szerint Ceausescu öthavonta ivott egy pohár bort (a borpincében most is látható két üveg 1975-ös palackozású Dragasani rizling), viszont Elena gyakran lejárt teázni angol módra, sok tejjel. A bunker ajtaját magam nyithattam ki. Alaposan neki kell feküdni a fémkaroknak, és ahogy az ajtó nyílik, érezni, hogy van benne anyag. Fehér márványlépcső vezet le a mélybe – a bunker maga tíz méterrel van a földfelszín alatt, és a gyanú szerint ilyen vastag a fölötte lévő betonréteg is. Nincs kit megkérdezni erről, mert a legnagyobb titokban készült, és nem maradtak fenn a tervrajzok sem. Tizenhét lépcsőfok után jutunk be a terembe, amely meglepően szerényen van berendezve (nyolcfős asztal, egy kanapé két székkel, valamint egy kis szekrény), és meghökkentő tárgyakat is találunk benne. A diktátor itt őrizte a Todor Zsivkov bolgár pártvezértől ajándékba kapott precíziós esztergát – talán arra számítva, hogy atomháború esetén majd jól elesztergálgatnak ott Elenával. Különlegesen tiszta a levegő odalent – a friss oxigén többlépcsős szűrőrendszeren jut le.

A történészek szerint egyébként ez a bunker csak ideiglenes védelemre szolgált volna (nincs benne tároló az élelemnek és ivóvíznek), ám a romániai forradalom idején a munkások sebtében befalaztak egy alagutat, amely innen vezet valahova – ezt azóta sem bontotta ki senki. Talán egy másik, sokkal erősebb bunker van ott, de megeshet, hogy ez csak újabb huszonhét év múlva derül ki.

A privát túra egyik különlegessége, hogy perceken át bóklászhatunk a palota alatt futó alagútrendszerben – a mindig rendelkezésre álló, tizenhárom fős személyzet ezeken a folyosókon hozta be például a készételt a rezidenciára a környező épületek valamelyikéből: a négyezer négyzetméteres palotában nem jutott hely rendes konyhának, csak tálalóhelyiség van az alagsorban. Látogatásom során egy másik mítosz is megdőlt: a diktátornak nem volt előkóstolója, de mintát minden élelmiszerből vett a szolgálatos közegészségügyi szakember. Érdekes a kontraszt a fent élők luxusa és a személyzeti helyiségek puritánsága között.

Megnézhettük a híres privát mozit is, ahol összesen tizenöten élvezhették az abban a korban nagyon modernnek számító, sztereohangot is biztosító Siemens vetítőrendszer biztosította filmélményt. Elena, nagy Dallas-rajongó lévén, külön berendelte magának a folytatásos részeket, miközben Nicolae főleg az amerikai gengszterfilmeket kedvelte. A mozi közelébe, egy nem túl fontos folyosóra kerültek az ajándékba kapott portrék. Bizarr élmény hosszú másodperceken át gyalogolni úgy, hogy minden méteren a házaspár egyik vagy másik tagja néz ránk a falról, jól-rosszul sikerült kivitelben.

Az emeleten mindegyik gyereknek külön lakosztálya volt, és mind közül Zoe Ceausescué a legdíszesebb. A meglehetősen zaklatott életvitelű Nicu (ő a legkisebb gyerek, akinek az alkoholgőzös botrányairól még a legszigorúbb időkben is terjedtek zaftos pletykák) dolgozószobája azért különleges, mert az egész palotában kizárólag itt látni utalást a kommunizmusra, ő ugyanis sarló-kalapácsos bőrmappában tartotta levelezését.

Meglátogathattam Elena külön hálószobáját (a francia királyoktól leste el, hogy egy igazi vezető feleségénél kötelező kellék egy női budoár a szalonba vezető titokajtóval) és a hitvesi ágyat is a közös hálóban. Utóbbiban eredeti az ágynemű és a pizsama is (Elena a nadrágos verziót szerette a klasszikus hálóing helyett), és külön kanapéjuk volt a család kedvenceinek, a két fekete labradornak. Itt látható az a fürdőszoba is, amelynek képei annak idején bejárták a világsajtót a színarany csapokkal, mosdóval és mozaikkal. Egyébként nem színaranyból vannak, csak aranyozottak – a ház mindenese, bizonyos Nea Pavel évente elment az államkincstárba leheletvékony aranylapokat vételezni, hogy kijavítsa az apróbb hibákat. A fürdőszoba akkora, mint egy háromszobás tömbházlakás, hatalmas térrel és gyönyörű mozaikokkal, kerevettel és külön öltözőszekrénnyel.

Meglátogatható a szökőkutas, szobrokkal felturbózott télikert (tele egzotikus növényekkel, ottjártunkkor éppen a mandarin érett), Ceausescu házi úszómedencéje áramlásgenerátorral, valamint a wellnessközpont is, amely tele volt akkoriban ultramodernnek számító gépekkel a bőr és a test regenerálására. Az udvaron már a harmadik generációja él a szintén ajándékba kapott pávapárnak, rengeteg galambbal osztozva meg a területen. A palotához egyébként még tizenötezer négyzetméternyi park tartozik, a többi – védelmi okokból szabadon hagyott – terület a rendszerváltást követő zűrzavarban hamar beépült. Az új elit húzott fel itt magának lakásokat, de legalább most nem zárják el a területet a nép elől. A Primaverii Palota előtt közvetlenül hatalmas üres telek díszeleg – egy pannó szerint Kuvait állam tulajdona, és egyszer nagyköveti rezidencia épül oda.

A látogatóra a legdöbbenetesebb benyomást az egész palotában a hatalmas gardrób teszi, tele az elnöki pár ruháival. Fejenként huszonnégy dupla ajtós szekrényben fért el a rengeteg öltözék, amelyekből néhányat ki is állítanak – egy férfi- és egy női viaszbábun épp az évszaknak megfelelő ruházat látható tetőtől talpig. Meglepő módon ebben is patrióták voltak, a ruhanemű 99 százaléka a román ipar terméke – a leltározók Elena hagyatékában egyetlen drága darabot találtak, egy ajándékba kapott Christian Dior cipőt. Igaz, a történészek azt mondják, a kollekció nem teljes, mert korabeli sajtóhírek szerint kapott ajándékba drága és ritka állatok bőréből készült bundákat és cipőket is, de azokat a leltárkor már nem találták meg. A rengeteg ruha csak töredéke a valósnak – a Ceausescu-hagyaték nagy részét a kilencvenes évek közepén elárverezték, így egy holland turistával sikeresen megvívott licitháború után nekem is lett egy ételfoltos Ceausescu-nyakkendőm. A gardróbszobában az idegenvezető újabb mítoszt cáfol meg: Ceausescu nem csak egyszer viselt egy ruhát, és nem égették el őket azonnal. Voltak kedvencei, gyárlátogatásra például jellemzően Mao-zubbonyban ment.

Amikor elköszönnék, megkérdezem az idegenvezetőt, miért nem fosztották ki a palotát a forradalom napjaiban. Azt mondja, a rezidencia csak pár óráig maradt őrizetlenül, amikor a forradalmárok bementek (ekkor készültek azok a bizonyos felvételek az aranyozott fürdőszobáról is), de a katonaság hamar lezárta a palotát. A betóduló embereket a műkincsek és az egyéb – felbecsülhetetlen – értékek nem érdekelték, csak a hűtőszekrények téliszalámi-készletét és a borospincében meglapuló whiskysrekeszeket dézsmálták meg.

Végül engedjenek meg egy személyes gondolatot. A nyolcvanas éveket – igaz, gyerekként – magam is Romániában töltöttem, így élénken emlékszem a többórás sorokra az élelmiszerüzletek előtt, a dermesztően hideg tömbházlakásokra télen; ugyanígy megmaradtak bennem a mindenki egyenlőségéről, valamint a munkásosztály és a parasztság vezető erejéről papoló televíziós szónoklatok is. Bár sejtettük, hogy a „Kárpátok géniusza”, a „nép legszeretettebb fia” bort iszik és vizet prédikál, mégis megdöbbentő azzal szembesülni, hogy két és fél évtizeden át ennyire hülyének lehetett nézni az ország huszonnégymillió lakóját.