A Balaton a két világháború között is emblematikus helye volt az idegenforgalomnak, ezért repültek már 1923 júniusától naponta, igény szerint az Aeroexpressz légitársaság Junkers F–13 úszótalpas repülőgépei a budapesti dunai hidroplán kikötőből Siófokra. Napközben pedig a helyiek által csak Ezüstsirályként emlegetett hidroplánok a Balatonon szolgálták a közönséget.
A Junkers F–13 alumínium hullámlemezekkel borított, a világ első teljesen fémépítésű modern repülőgépe volt, szárazföldön kerekes futóművekkel, vízen úszótalpakkal üzemeltették. Kabinjában négyen fértek el kényelmesen.
A korszak luxus felfogását jól mutatta, hogy a kabin előtt a pilótafülke nyitott volt, mint kezdetben a sofőrülések az országúti limuzinokban. Rövid repülésekre a Balatonon az egyik pilóta helyére néha beengedtek utasokat is. Ilyenkor maximum öt, gyerekek esetében több személy élvezhette a vízről az elemelkedést.
A hidroplánok reggel a Gellért szálló elől a Dunáról felszállva körülbelül negyven perc alatt lerepültek Siófokra, este pedig visszaszálltak. A jó gépkihasználás érdekében érkezés után, elutazás előtt menetrend szerinti repülések voltak kikötővel rendelkező balatoni fürdőhelyek között a Siófok–Almádi–Füred–Földvár útvonalon.
Arra is figyeltek, hogy aki mondjuk reggel Almádiból Füredre átrepült, az este, ha akart, hidroplánnal visszajöhessen. A le- és felszállás a kikötők előtt történt, az utas kiszolgáláshoz a balatoni hajókikötők infrastruktúráját vették igénybe.
Két hidroplánt a siófoki bázisra helyeztek: ha nem jönne Pestről gép, legyen, aki a balatoni kötelezettségeket ellátja. Később Keszthelyt és Badacsonyt is bevonták a célállomások közé.
A fennmaradó napközbeni időt a hidroplánok hosszabb-rövidebb sétarepülésre használták, de vállaltak taxirepüléseket is bárhonnan bárhova a tó fölött.
Ekkor az egész Balatont alkalmi repülőtérnek tekintették, a pilóta rutinjára bízták a megfelelő hely kiválasztását. Aztán a hidroplán kishajóként bepropellerezett a megrendelőhöz, vagy csónakkal kijöttek elé.
