Istenszolgálat történelmi időkben, görbe utakon és egyenes gerinccel

– Az ország délnyugati csücskében, a mai szlovén határ közelében, egy aprócska faluban, Kálócfán született 1931-ben, a közelmúltban ünnepelte 88. születésnapját. Mekkora hatással volt családi indíttatása a későbbi pályafutására?
– Az egyik versemben azt írtam, hogy göcseji magyar mediterrán lettem, mert valóban a borostyánkőút mellett fekvő Kálócfán születtem. Egyidős vagyok a Vatikáni Rádióval, amely 88 éve, 1931. február 12-én kezdte meg a működését Rómában. Szoktam is mondani, predesztinálva voltam, hogy később a Vatikáni Rádiónál dolgozzam. Ami a családomat illeti, apám cseléd volt, anyám pedig summás, munka közben ismerkedtek meg, majd 1930-ban házasodtak össze. Egy évvel később, február 4-én megszülettem, Csesztregen kereszteltek meg, mert Kálócfán nem volt még templom. Négy év múlva a családunk átköltözött báró Perényi Bertalan birtokára, Bárómajorba, az iskoláimat 1937-ben Irsapusztán kezdtem meg. Ma Bárómajor és Irsapuszta is Zalalövő része. Hatodikos koromban a tanítóm elvitt Szombathelyre, ahol egy versenyen kiváló vizsgát tettem, így 1943-ban Horthy-ösztöndíjasként elkerültem Sümegre gimnáziumba és ingyenkollégiumba, ott két évet végeztem.

A jezsuita szerzetes bizakodó, mert mint mondja, a Szentlélek most is hívja a fiatalokat
Fotó: Teknős Miklós

– Hívő emberek voltak a szülei?
– A szüleim tanyán éltek, sokat dolgoztak, és természetesen vallásos emberek voltak. Ennek ellenére, amikor az édesanyám megtudta, hogy jezsuita akarok lenni, nagyon sajnálta, hogy elmegyek, de nem gördített a terveim elé akadályt. Apám is azt mondta, hogy döntsek én. Ami az édesapámat illeti, akármilyen fáradt volt, soha nem feküdt le imádkozás nélkül, virágvasárnap pedig mindig elment misére a tőlünk öt kilométerre levő templomba, és meg is gyónt.

– Kora miatt nem kellett bevonulnia katonai szolgálatra. Hol érte a második világháború pokla?
– A háború miatt a sümegi második évet már levelezőn végeztem. Emlékszem, az oroszok 1945-ben, nagycsütörtökön jöttek be hozzánk, és mindenünket elvitték, a hízott disznónkat és egy tinónkat. Pedig nagyon kellett volna a pénz, mert házépítésre gyűjtöttünk. A ház ennek ellenére megépült, de azt az anyám már nem érte meg, mert 1949 karácsonyán elhunyt.

– A Horthy-korszakban járt elemi iskolába és részben gimnáziumba, de a középfokú tanulmányait már a második világháború után, a Rákosi-korszakban fejezte be. Hogyan emlékszik vissza a változás éveire?
– A kommunista térhódítás idején már Zalaegerszegen tanultam, ahol népi kollégista voltam. Egy idő után összeütközésbe kerültem a vezetéssel, mert naponta jártam misére, amit elleneztek. Próbálták ateistának átnevelni a fia­talokat, emiatt sok világnézeti vitánk volt, de nálam nem jártak szerencsével. A kollégiumot otthagytam, de a hetedik év végéig maradtam a zalaegerszegi gimnáziumban. Korábban ott tanított hittant Mindszenty József is, aki 1948 szeptemberében előadást tartott a városban. Próbálták akadályozni, hogy részt vegyünk a rendezvényen, a fiatalokat kivezényelték a sportpályára, de sokan megszöktünk. Emlékszem, három méterre álltam Mindszentytől, amikor előadott.

– Mi indította el a papi hivatás felé?
– Zalaegerszegen az egyik barátom megtanított ministrálni abban a templomban, ahol korábban Mindszenty József is szolgált. A barátommal sokat beszélgettünk hitéleti kérdésekről is, és kijártunk Csácsbozsokra egy Schnattner Szigfrid nevű bencés szerzeteshez, ahol rendre meg is gyóntunk. Nekem már ekkor világmegváltó eszméim voltak. A barátom mondta is nekem, hogy jezsuitának kell lennem. Megvolt neki Gye­nis András Jezsuita arcélek című háromkötetes könyve, amelybe beleolvastam, de talán az volt a döntő, hogy negyedikes koromban a kezembe akadt Endrődy László Életet Krisztusért című munkája, amely Kaszap István életéről szól. Ebben olyan szépeket olvastam a jezsui­ta rendről, hogy én is közéjük akartam tartozni. Megragadott az a ­missziós küldetés, hogy üdvözítve üdvözülni. Csodaszép volt az a gondolat, hogy a hitet hirdetni, terjeszteni, védelmezni kell, hosszú életem során sokat foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel. S végül fontos szerepet játszott az életemben egy találkozás Pálos Antal jezsuitával, aki két másik rendtársával missziót tartott Zalaegerszegen, és ministráltam is neki 1948-ban. Összebarátkoztunk, könyveket küldött nekem a jezsuitákról, leveleztünk is. Ez döntő volt, mert amikor az utolsó gimnáziumi évben Pécsre kerültem a rendházba, ahol ő volt a rektor, és később ő lett a provinciális a szétszóratás idején.

– Az érettségi vizsga megszerzése után egy-egy évet az egri és a szombathelyi szemináriumban töltött akkor, amikor a kommunizmus legkeményebb évei tomboltak Magyarországon. 1950-ben betiltották a Jézus Társaságot, csaknem négyszáz jezsui­tát internáltak munkatáborokba, a rend intézményeit pedig államosították. Milyen változásokat hozott ez az ön életében?
– A szombathelyi szeminárium után, ahol Boldog Brenner János évfolyamtársa voltam, a zalaegerszegi ruhagyárban dolgoztam csaknem egy évet, közben hivatalosan is leérettségiztem és megtanultam oroszul. Ezután ruhagyári kiküldetéssel felkerültem a fővárosba, és az Idegen Nyelvek Főiskoláján magyar–francia szakon tanultam tovább. Két év után átmentem az ELTE-re. Az egyetem mellett 1953–1956 között végeztem titokban a noviciátust.

– Nem félt a szerzetesi hivatás vállalásától?
– Nem, és hálát adok a Jóistennek azért, hogy ha görbe vonalakon keresztül is, de mindig határozottan haladtam előre az életben. S köszönöm azt, amit megtehettem. Pedig már akkor figyelt minket az ÁVO, amikor novíciusok voltunk, és egy alkalommal a Fő utcára is berendeltek. Próbáltak sarokba szorítani, faggattak, de nem törtem meg.

– Az 1956-os forradalom és szabadságharc a fővárosban érte. Bekapcsolódott az akkori eseményekbe vagy igyekezett távol tartani magát a forradalmi cselekményektől?
– Emlékszem, október 23-án a többi egyetemistával együtt vonultam én is a Bem-szoborhoz, és végig azt kiabáltuk, hogy „ruszkik, haza”! Aztán, mivel a Szentkirályi utcában laktam, sok mindent láttam, hallottam, így a Magyar Rádió épületénél lezajlott éjjeli lövöldözésnek is fültanúja voltam.

– Elöljárói kérésére még novemberben távozott az országból. A rendi tanulmányait így Belgiumban, a Leuven melletti eegenhoveni jezsuita főiskolán végezte 1957 és 1963 között. Könnyen alkalmazkodott az új, ön számára idegen környezethez?
– Muszáj volt elhagynunk az országot, mert látszott, hogy minden visszarendeződik, mi viszont tovább akartunk tanulni. Odakint egy új világba kerültem, és valósággal szippantottam magamba a tudást. Nagy előnyöm volt, hogy tudtam franciául, így a nyelv elsajátításával nem kellett bajlódnom. Segítséget jelentett az is, hogy nagyon sok magyar volt kint akkor Belgiumban. Még egy újságot is alapítottunk Virrasztók címmel.

– Brüsszelben szentelték pappá 1962-ben, négy évvel később teo­lógiai doktorátust szerzett Párizsban, majd 1967-től a Vatikáni Rádió magyar műsorának szerkesztője volt negyedszázadon át. Milyen emlékeket őriz a római évekről?
– Talán az életem egyik legszebb és legtermékenyebb időszakát töltöttem a Vatikáni Rádiónál, fontos szerepünk volt a zsinati tanítás megismertetésében. Nagyon hamar sikerült jó kapcsolatot kiépítenem az otthoniakkal, meghívtam előadni Rónay Györgyöt, interjút készítettem Pilinszky Jánossal, Weöres Sándorral és más költőkkel, írókkal is. Nagyon sok, részben saját fordítású könyvet küldtem haza. Sokszor voltam a pápák tolmácsa, VI. Pálé is, amikor Kádár János, az MSZMP főtitkára hivatalos látogatáson járt Rómában. Sokat beszélgettem II. János Pál pápával is, akit magyar ügyekben én készítettem fel, mielőtt 1991-ben hazánkba látogatott. Emlékszem, nem tudott például Bem apóról, akiről én meséltem neki. A Rómában töltött 25 év alatt sokat jelentettek rólam itthon, megpróbáltak beszervezni, de nem jártak sikerrel.

– A külföldön töltött évtizedek alatt tartotta a kapcsolatot az itthoniakkal, a magyar egyházzal?
– Amellett, hogy sokan kijöttek hozzám Rómába, én is haza tudtam látogatni attól kezdve, hogy belga állampolgár lettem. Az más kérdés, hogy itthon minden lépésemet figyelték, főleg Kádár János látogatása után.

– A rendszerváltás után, 1992-ben tért haza Magyarországra. Mivel foglalkozott a következő időszakban?
– Még Bécsben megalapítottuk a Távlatok című, negyedévente megjelenő tudományos és kulturális folyóiratot, amelyet hazaköltözésem után tovább működtettünk. Ez fontos szerepet töltött be az újjáéledő egyházban, társadalomban. A folyóirat működtetése mellett tizenöt kötet könyvet is megjelentettünk, többek között az egyház üldöztetéséről. Számos könyvem közül megemlíteném a Pázmány Péter, a Prohászka Ottokár és a Henri de Lubac életművéről szóló monográfiámat. Tanítottam a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán.

– Ha visszatekint a maga mögött hagyott évtizedekre, változtatna bármin is?
– Nem, ahogy az egyik versemben megírtam, „örömben éltem, köszönöm”. Állandóan hálát adok az Istennek azért, ahogy a sorsom alakult, és hogy szolgálhattam az egyházat. Minden gyarlóságom ellenére igyekeztem Szent Ignác hűséges fia lenni! A nehézségek idején is hatalmas örömmel és lendülettel tettem a dolgom.

– Mit tanácsol egy olyan fiatalnak, aki ma fontolgatja, hogy csatlakozik a jezsuita rendhez?
– Először is fontos megjegyezni, hogy a rendet nem kell újra megalapítani, Loyolai Szent Ignác megtette 1540-ben. Adott a rendalkotmányunk és megvannak a célkitűzéseink, úgymint a hit terjesztése, védelme és az igazságosság szolgálata. Tanúsítani kell, hogy Jézus Krisztus az egyetlen egyetemes üdvözítő. Bizakodó vagyok, mert a Szentlélek most is hívja a fiatalokat. És működik az egyházban.