A rendszer csődje – a csőd rendszere

Nem vagyok képes úgy tekinteni az ezereurós görög nyugdíjra, mint az utolsó falatra.

Vajon miért gondolják a görögök, hogy magasabb életszínvonalat érdemelnek, mint mondjuk a szlovákok vagy a magyarok? Nem úgy emlékszem, hogy amikor még gurult a szekér, a görögök tüntetéseken követelték volna a közép-európai államok adósságainak elengedését. Nem azt látom a lelkes újbaloldali Szirizán, hogy a multikapitalista világrend vagy akár csak az Európai Unió igazságtalanságaival lenne baja. Mindössze az a problémájuk, hogy Görögország a globális játéktér rossz térfelén találta magát. Amikor versenyt lehetett fogyasztani a németekkel, még kerek volt a világ. Most, hogy kénytelenek megtapasztalni a felét annak, ami például nekünk, magyaroknak jut, és ami Afrikából nézve maga a nagybetűs Európai Álom, máris harsan az óbégatás. Nem a baloldal újult meg Görögországban, pusztán a jóléti sovinizmus számolja fel a baloldal egykori erkölcsi bázisának a maradékát is.

A görög kormánnyal tárgyaló nemzetközi szervezetek, fehérgalléros pszichopaták, politikai és gazdasági bűnözők óvatosan egyensúlyoznak a saját kapzsiságuk meg a görögöké között. Egyre csak öntik az európai adófizetők milliárdjait ebbe a recsegő-ropogó pénzügyi rendszerbe, amelybe Görögország következő csődje és a következő Görögország csődje ugyanúgy kódolva van, mint a következő meg az azt követő mentőcsomag. A forgatókönyv mindig ugyanaz: a bankrendszer mérték nélkül hitelez, az elit mérték nélkül felhalmoz, szavazatokat vásárol és vagyonokat ment ki offshore számlákra, aztán amikor kiderül, hogy mindez fedezetlen, a bankárok meg a politikusok döbbenetet színlelve, nagy kerek szemekkel néznek az adófizetőkre, hogy most mi legyen. „Azt csak nem hagyhatjuk, hogy becsődöljön a rendszer! Fizessetek!”

Évek óta zajlik a gigantikus csalás. Sokan tudták, hogy a görög gazdaság adatait kozmetikázták, hogy Görögország nem teljesítette az euróövezethez való csatlakozás feltételeit – ahogy többek közt Olaszország sem –, sokan tudták, hogy a görög adósságspirál fenntarthatatlan, mégis hiteleztek nekik, mert jó kamatot lehetett kérni, és mert nem volt valódi kockázat, hisz majd az unió, vagyis az uniós adófizetők úgyis közbelépnek, ha nagy lesz a baj. Az egész pénzügyi rendszer hamisításra, korrupcióra, a jogszabályok módszeres megsértésére épült, és bár tagadhatatlan a görögök gátlástalansága, ugyanakkor napnál világosabb a bankárok, az uniós bürokraták és a nemzeti kormányok felelőssége is, amelyek segítettek nekik túlfogyasztani és összeomlani. Évtizedek óta üzemel a pénzszivattyú, és sehol egy felelős.

Ügyészek százainak kellene vizsgálniuk a kimenekített offshore-vagyonokat, a kockázatos hitelek kihelyezésének gyakorlatát, a bónuszokat és a milliárdokat, amiket ezekből bankárok csináltak. Bilincsben kellene elvinni azokat a brüsszeli döntéshozókat, akik ezt a nagy, nemzetközi hazárdjátékot fedezték. Már meg kellene hogy legyen szövegezve a vádirat sok ezer nevén nevezett gazdag pszichopatával, és ekkor – de csakis ekkor – azt lehetne mondani az adófizetőknek, hogy tegyük rendbe a könyveket, írjuk le az adósságokat, ne csak a görögöt, de a spanyolt, a magyart és a portugált, ami mind egy tébolyult és fenntarthatatlan piramisjáték következménye, a jövőben pedig játsszunk tiszta lapokkal, átlátható bankrendszerrel és politikai döntéshozatallal. Csakhogy erről szó sincs.

Nincsenek felelősök, és nincsenek következmények. Ha politikai korrupcióról, brókerek és bankárok mesterkedéseiről van szó, az Európai Unió annyira funkcionál jogállamként, mint Magyarország. Nem az a baj, hogy ügyeskedés, lopás és sikkasztás van a rendszerben. Minden rendszerben, amit emberek működtetnek, mindig is volt, és lesz is, míg világ a világ. Az a baj, hogy a hatalom csúcsain a korrupció már nem kivétel, sőt már több is, mint szabály. A rendszer és a korrupció egylényegű.