A fentiek nyomán Friderikusz több lett mint tévés, de kevesebb mint oligarcha. Soha többé nem találta a helyét – két világ közé rekedt: lefelé rúgott és taposott, fölfelé nyalt és törleszkedett. Időről időre visszatért a régi recepthez, és gyártott valami igazán alávalót, máskor – hogy az előbbiek mocskából kimosdjon – megpróbálta eljátszani a magyar Larry Kinget nadrágtartó nélkül. S bár Friderikusz produceri erényei időről időre tagadhatatlanul megvillantak érdekes vendégeinek szellemén, ezek a beszélgetések ugyanakkor vakító fénnyel leplezték le a tévés egybites világképét, hallatlan érzéketlenségét az új és progresszív gondolatok iránt. Fájdalmas volt évtizedeken át szemlélni, hogy egy ilyen csekély szellemű és kultúrájú nagyvállalkozó miként kényszeríti térdre intellektuálisan Magyarországot. Fájdalmas látni továbbá, hogy az Orbán-fóbia önmagában elég, hogy Friderikusz újra ikon legyen a balliberális oldalon.
Mert Friderikusz újra ikon lett. Ehhez már nem is új műsor kellett, hanem az, hogy ne legyen műsora. S a mindennapi nyilvánosságától megfosztott, képernyőfüggő celeboligarcha fájdalmát egyetlen pengeéles hadüzenetbe sűrítette, hogy azt a polgárháborús uszítás medrébe terelve teátrális politikai statementté formálja. Ennek már nem is elsősorban Orbán a célpontja, hanem minden baloldali vagy liberális érzelmű értelmiségi, aki nem vonul Friderikusz oldalán passzív rezisztenciába a miniszterelnök gátlástalan nyomulásával szemben.
