Mi a közös L. Simonban és Szőcsben?

Az, hogy a látszat szerint nem ismerik az egyszeri suszterről szóló mondást.

Szőcs Géza friss Kossuth-díjas költőről a héten derült ki, hogy a Milánóba tervezett magyar pavilon pályázatán győztes terv helyett nemcsak hogy jobbat talált a második helyezett képében, de később egyenesen át is vette a tervezés folyamatának irányítását. A tendertervet követően a nevüket, ötleteiket, ráadásul aláírásukat adó szakembereket egész egyszerűen kihagyta a tervezés és építés további menetéből. (Szegény felháborodott tervezők szerint, ami most megvalósul, az már nagyon távol áll attól a sok értéktől, amit ők ehhez az egész táltosdobos-bárkás koncepcióhoz – amit a Sárkány Sándor díszlettervező talált ki – hozzátettek.)

De hát a művészetek között mindig is volt átjárás, Sárkányon is túl gondoljunk csak a reneszánsz polihisztor zsenijeire. De itt van például L. Simon László államtitkár úr, aki szintén építészeti szakértővé avanzsált a napokban. A Magyar Narancsnak adott interjújában egész egyszerűen kijelentette, hogy a Városligetbe tervezett, nemzetközi pályázaton győztes tervek nem biztos, hogy megvalósulnak, szerinte a Néprajzi Múzeumot nem is a Ligetben kéne felépíteni, a Fotográfiai Múzeum és az Építészeti Múzeum két „kockája” pedig nem is tetszik neki.

Az interjúból megtudhatjuk azt is, hogy még maga a miniszterelnök is felelősen latolgatja, a budai Vár királyi palotájának kupoláját egyáltalán felújítsák-e vagy sem, és ha igen, milyenre. Ez itt a kérdés És további fontos kérdés még persze, hogy mi legyen az egész várral, költözzön-e a Galéria, és hova, illetve mekkora legyen az új Miniszterelnökség. Egyáltalán, építsünk-e múzeumokat a Városligetbe, vagy sem? Te Laci, mit gondolsz? És te, Laci? Tudod, Gézának volt ez az ötlete, hát, nem is tudom.

Költő urak, jogász úr, nem ez az Önök kérdése. Önök ne ezzel foglalkozzanak! Az építészet, várostervezés kérdéseit hagyják meg azoknak, akik ehhez értenek, és akiknek így lenne munkájuk, tudnának adózni és működtetnék a gazdaságot. Nem Önöknek kell dönteni építészeti pályázatokról, és nem kell magukat delegálni semmilyen építészeti alkotásokat vizsgáló zsűribe.

Tessék megmaradni a kaptafánál, ahogy az egyszeri suszternek is megmondták. Higgyék el, nekem is roppant kellemetlen ez a helyzet, hogy erről kell beszélnem. Én nagyon tisztelem a művészetet, így a költészetet is, és igen, olvastam már L. Simont meg Szőcsöt.

De hadd mondjam el, nekem szakmunkás végzettségem van, ezért Besenyő Pista bácsiként azt képzelem, hogy értek ehhez-ahhoz. Meg van egy építész főiskolai oklevelem, amit az Ybl-ön szereztem, itt tartom a polcomon. A diploma után Makovecz Imrénél tanultam az építészetet, további éveket pedig Ybl-díjas mestereknél, ezekre nagyon büszke vagyok. Aztán Bécsben lettem okleveles építész. A hittanári diplomámra engedelmükkel csak azért hivatkozom, hogy tessenek látni, nem vagyok szakbarbár.

Nem gondolom, hogy a harangozó én vagyok, és én vagyok az ablakok, vagy valami hasonló betegség kínozna. Csak a fenti iskolákra, százszám írt szakmai kritikáimra, esetleg Ybl-ről írt könyvemre hivatkozva, a legnagyobb tisztelettel hadd hívjam fel erre az egyre a figyelmet: NE építészeti kérdésekkel foglalkozzanak!

Én a messzi Bécsben azt láttam, hogy bizony működnek a szakmai szervezetek. Az egyik érdeket képvisel, a másik alkot. A fontos folyamatokban leosztott szerepük van. Ha valamit el kell dönteni, körbeülnek egy asztalt, vetítenek, vitatkoznak, végül dűlőre jutnak. Ez még nálunk is így van, de ott, ha építészetről van szó, építészek ülnek az asztal körül, nem költők meg jogászok. Tetszenek ezt érteni?