„Tegyünk újabb múzeumokat a Városligetbe” – jött a hallhatatlan gondolat egy, a környéken jártas, szakterületén már bizonyított, kiváló értelmiségi szakembertől. Hogyan folytatódna a történet normális országban? Az illető megkeresné a híres-hírhedt városépítészeti bizottságot, főépítészt, urbanista szervezetet, építészszövetséget, egyszóval azokat, akik értenek az ilyesmihez. A témában tartott bizottsági ülést, értekezletet, tanácskozást követően az elnök úr, a főtitkár úr vagy csak Magdi ímélben értesítené az ötletgazdát, hogy szervezetük álláspontja szerint az ötletnek sok a kockázata, nem javasolják.
Ezzel a kérdés el is halna, hiszen a nevezett bizottságoknak és szövetségeknek akkora lenne a tekintélyük a politikát csinálók előtt, hogy nem vágnának bele olyasmibe, ami ennyire kockázatos.
Bár a Liget Budapest projekttel kapcsolatban mára jóformán egyetlen kérdésre szűkült a fejlesztést erőltetők és támadók közötti vita – nevezetesen arra, hogy az ide tervezett épületek kivitelezése mennyire károsítaná a meglévő növényzetet –, a kérdés ennél jóval összetettebb, és elsősorban nem érzelmi, hanem szakmai jellegű. Mert bizony nettó szakmai kérdés, hogy egy adott város kulturális-turisztikai fejlesztéseit konkrétan hol a legérdemesebb megvalósítani. Sok mindentől függ, de annyi biztos, hogy ha a fejlesztés érdekében meglévő érték kerülhet veszélybe, akkor inkább másik helyet kell keresni. Mivel Budapest bővelkedik a stratégiailag, illetve infrastrukturális ellátottságát tekintve fontos helyen, de elhanyagolt, romló állapotban lévő, elzárt, nem kihasznált helyszínekben, lenne miből válogatni.
De per pillanat nem is ez a lényeg. Ha nem értjük meg, hogy bármi érték teremtéséhez önálló egyének csapatmunkájára, jól működő társadalmi struktúrára, a szakmai szervezetek kellő súlyú érdekérvényesítésére van szükség, addig csak ilyen hülye sztorijaink lesznek, mint ez a Liget-projekt.
Amit egy ember talál ki, majd egyes emberek támadnak meg. Mint például a Miniszterelnökség államtitkára. Meg egyetlen építész, aki ügyes kommunikációs érzékkel nagyobb figyelmet irányított a Liget Budapest projekttel szemben álló érvekre, mint korábban az egész építészi, városépítészi, tájépítészi szakma. Zoboki Gábort, a Müpa tervezőjét meghívták ugyanis az Új Nemzeti Galéria pályázatára, de ő egy Várba szóló tervet adott be, és bejelölte a többi helyet is Budapesten, ahol lehetne múzeum – ezzel hívva fel a figyelmet arra, hogy igenis vannak alternatívák.
A napokban egy nemzetközileg elismert, Budapesten is többször dolgozott holland építész, akinek egy időben az irodája a Városligetre nézett, Erick van Egeraat is megpróbálta elmagyarázni, hogy zöldfelületet a legnehezebb építeni, finoman jelezve a projekttel kapcsolatos aggályait.
A tájépítész-szövetség főszervezője, Bardóczi Sándor is számtalan esetben szólalt fel az ügyben, ráirányítva a figyelmet a Liget Budapest projekt veszélyeire. Bár ő nem állt meg az egyszemélyes tiltakozásnál, hanem egy egész csoportot szervezett az egységes fellépéshez, azért a dolog mégis súlytalan maradt.
A lényeget tekintve egyemberes harcok ezek, amelyek végkimeneteléről egyetlen ember fogja kimondani a végső döntést. Bármi lesz a vége, ez az egész így nagyon nem európai, nem nemzetközi színvonalú történet, csak egy helyi jelentőségű kis próbálkozás.
