Nemrég beszámoltam róla, hogy a Média Építészeti Díjára (MÉD) ebben az évben minden eddiginél színvonalasabb, izgalmasabb és értékesebb pályázatok érkeztek. Mivel a MÉD segíteni szeretné az építészek és a nem építészek közötti párbeszédet azzal, hogy civileket kér fel az építészeti alkotások elbírálására, különösen érdekesnek ígérkezett a mostani erős induló mezőnyben ez a megméretés.
A MÉD sajátossága, hogy az induló versenyzők közötti első szelekcióra nemzetközi előzsűrit kérnek fel az építészfórumos szervezők. Aki fennmarad a rostán, azokból egy izgalmas gálán neves hazai zsurnalisztákból álló másik zsűri választja ki az általuk legjobbnak ítélt épületet. A győztesre különös figyelem irányul, hiszen ő képviseli az adott évben az építész szakmát a „civil” társadalom felé. Közben persze közvetlenül is lehetőség nyílik arra, hogy a szélesebb közönség kinyilváníthassa véleményét a neki tetsző házakról.
Az idei mezőnyben olyan indulók voltak, mint például a Kínában felépült, hatalmas és gyönyörű Nanshan Kulturális- és Sportközpont és Művészeti Múzeum, Demeter Nóra és Zoboki Gábor terve. A kétségkívül kiemelkedő színvonalú és jelentőségű alkotás azonban nem jutott a döntőbe, ahogy például Getto Tamás időtlenre tervezett villányi borászata, Ekler Dezső szőlőléüzeme, számos rangos műemléki felújítás vagy jobbnál jobb lakóházak.
Döntőben van viszont egy kicsiny badacsonytomaji kápolna (egyszer volt már kápolna a meglepetésgyőztes a MÉD-gálán), egy 200 méter hosszú, de mindössze egy centiméter (!) magas műalkotás (az ELTE Bölcsészkarának II. világháborús emlékműve), az új visegrádi városközpont épülete, a galyatetői kilátó átalakítása és egy formabontónak, mégis valós válaszokat adónak tűnő debreceni lakó- és műteremház.
Elsőre feltűnik, hogy a döntősök léptéke igen kicsi (a visegrádi „központ” is egy egyszerű, földszintes ház), a nagyok valahogy kimaradtak idén. Míg az előző évben a finalisták között volt egy olyan óriás, mint a négyes metró, idén egy jelentősebb méretű alkotás sincsen. Ha figyelembe vesszük, hogy tavaly egy szőlőtőkék közé telepített minipanzió nyert, nyugodtan beszélhetünk tendenciáról.
Különösen szembetűnő, az ELTE világháborús emlékműve a döntőben, aminél kisebb „építészeti” alkotás már tényleg nehezen képzelhető el. A 200 méter hosszú, de egy centi magas bronzszalagon elesett hősök neve szerepel tisztelgésként, amit az épület téglaburkolatának egyik fugájába illesztettek be. Bár mindenképpen eredeti és nagyon finom megoldás (ami végső soron átlényegít egy meglévő épületet), mégis meglepő szereplőnek tűnik egy építészeti alkotásokat megítélni hivatott versenyben.
A létpék-visszavétel mellett a másik megfigyelhető tendencia a döntősöknél az egyszerűségre való törekvés. Az alkotók kevés eszközt használnak és azzal kívánnak erős üzenetet megfogalmazni. Egy anyagból, egy formanyelven építkezik például a debreceni lakóház, ami tradicionális környezetéhez kíván hangsúlyozottan mai reflexiót adni. Egyszerű, csúcsos formákból áll a kápolna, ahogy végtelenül egyszerű, éppen ezért magától értetődő a visegrádi épület kialakítása is. A Kazinczy utcai levesbár kifejezetten minimál stílusú, de ebben az esetben a japán tésztaleves témája indokolja a stílusbeli visszafogottságot. Talán egyetlen kivétel ebből a szempontból a galyatetői kilátó, amely elég összetett, „színes-szagos”, de kétségkívül mai kompozíciónak tűnik.
Kevés eszközzel, kicsi alkotásokkal is lehet tehát nagyot mondani, ez lehet a nemzetközi előzsűri üzenete, akik a 84 indulóból éppen a fentieket választották ki. A hazai zsűri tagjaként abban a szerencsében lehet részem a napokban, hogy élőben is megnézhetem a kollégákkal a döntős épületeket, így nagyon kíváncsi vagyok. Az útról és a döntő eredményéről is be fogok számolni, aki addig is véleményt nyilvánítana szavazatával, hogy neki milyen épületek tetszenek, péntekig megteheti itt. Aki a 84 indulót szeretné egyben látni, itt nézheti meg őket.
