Van úgy, hogy az ember (illetve ebben az esetben a kutya) már tanulás közben jön rá, hogy egy munkakör nem teszi boldoggá, ilyenkor sosem késő váltani. Így járt Lulu, a fekete labrador is, akit a CIA vett fel, hogy bombakereső kutyává képezze ki.
De az események nem az előzetes elvárások szerint alakultak. Lulu napról napra lehangoltabb lett, és lassan a kiképzőknek is be kellett látniuk, hogy a labrador alapvetően nem akar bombát keresni, írja az amerikai közszolgálati National Public Radio (NPR) honlapja. A folytatásos, Twitteren közvetített kémtörténetet a CIA-nál Pupgate-nek nevezték el (a pup – kutyakölyök – és a Watergate szavak összevonásából). A történet a CIA sajtóközleménye szerint azonban happy enddel zárult.
Itt még megértőek, bizakodóak voltak vele, hiszen azt írják, hogy ahogy minden embernek, úgy minden kutyának is vannak jó és rossz napjai. Millió oka lehet annak, ha egy kutya rosszabbul teljesít, a kiképzőknek pedig kutyapszichológussá kell átlényegülniük ahhoz, hogy rájöjjenek ennek okára.
De aztán belátták, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni: „Néha a kölykeink egyértelművé teszik, hogy a bombakeresés nem az ő világuk.”
„Lulut egyszerűen nem érdekelte a bombakeresés. Hiába próbáltuk motiválni étellel vagy játékkal, ő nem érezte jól magát.”
„A kiképzőink a kutyák fizikai és mentális jólétét tartják szem előtt. Így hát meghozták a nehéz döntést, ami a legjobb lesz Lulu számára: abbahagyjuk a kiképzését.”
„Amikor egy kutya kikerül a kiképzési programból vagy nyugdíjazzuk, a kiképzője örökbe fogadhatja. Sokan így is tesznek. Lulu ma már a kiképző gyerekeivel és új kutyabarátjával játszik, és élvezi a mókusok és nyulak hajkurászását a kertben.”
