A távolság egyre csökkent, a vörös frakkos meg csak lapított és figyelt.
„Könyörgök, fogd már meg az irhádat, és tűnés, szedd a lábad !” – rimánkodtam. De a tyúktolvaj nem mozdult.
Óvatosan felemeltem a puskát, és még mindig reménykedtem, de csak nem mozdult . Már a vállamban volt a dupla csövű, amikor is a ravaszdinál végre-valahára elszakadt a cérna, s mint a rugó, kilökte magát – én „véletlenül” két lövésre parádésan elhibáztam –, és hanyatt-homlok menekült pont a szomszédom felé, aki egy kellően át nem gondolt célzás után megszabadította földi, bolhákkal teli kínjaitól a rablóvezért.
„Gratulálok!” – kiáltottam át kaján nevetéssel, de a kolléga nem hallotta, mert már szórta is az átkokat: „A rosseb egye meg a fejemet meg a vörös bundádat, most cipelhetlek egész délelőtt!”
