Unott eladók, neveletlen pincérek lepték el az országot

A Magyar Nemzet 1938. és 1965. december 10-én megjelent számaiból válogattunk.

Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

Szekszárdnak pert kell indítania vízvezetéke miatt

Az elmúlt napokban a belügyminiszter utasította Szekszárd város vezetőségét, hogy 72 000 pengő értékig kártérítési pert kell indítania Bründl és Szabó vízvezeték-építők ellen, akik 1925. és 1926. években Szekszárd vízvezetéki hálózatát építették.  A z ügynek az előzménye a következő:

Két évvel ezelőtt a belügyminiszter fegyelmi vizsgálatot indított Szekszárd város vezetősége ellen. Ennek folyamán felhívták a kiküldött miniszteri bizottság figyelmét arra, hogy az alig tízéves szekszárdi vízvezeték állandó zavarokkal küzd. Szakemberek megállapították, hogy a tömés nem volt kielégítő és ezért utasították most Szekszárd városát a per megindítására. A cég egyik tagja, Bründl időközben meghalt. Szabó azonban a szekszárdi társadalom egyik vezető egyénisége, a szekszárdi képviselőtestület tagja, a Szekszárdi Takarékpénztár elnök-igazgatója. A városnak most a városi párt egyik legtekintélyesebb tagját kell perelnie.

(1938. december 10., 10. oldal)

Elfelejtett tantárgy

Nem a közelítő farsang juttatja eszembe a régimódi lányiskolák tanrendjéből ismerős, negédes „tantárgyat”, a tánc- és illemtant, hanem az a kínzó hiányérzet, amely hosszú idő óta meg-megújuló rohamokkal támad a köznapi életben, ahol kénytelenek vagyunk tudomásul venni és elszenvedni egy tömegméretekben elharapózott neveletlenség, modorbeli bárdolatlanság, bárgyú fölényeskedés, egymás iránt tanúsított rosszízű közömbösség keserű inzultusait.

Bemegyek egy fényképész műhelybe, hogy igazolványképeket csináltassak. Ketten tartózkodnak a kellemesen fűtött és kényelmesen berendezett előtérben, ahol az adminisztratív formaságokat intézik: két kékköpenyes fiatal lány. Az egyik kávéját kavargatja és cigarettája füstjébe bámul, avval az álmatag pózzal, amely a kirakati nagyításokon is látható, a másik nagy buzgalommal szemlél néhány kisméretű színes fotót. Köszönök és megállok, közben önkéntelenül az órámra nézek, három óra lesz tizenkét perc múlva. Háromkor kezdődik a munkám, ha most azonnal elkattintják a fényképezőgép zárját, pontosan a munkahelyemre érkezem, de a két kékköpenyes – figyelmen kívül hagyva csöndes, de határozott köszönésemet – tovább űzi a maga dolgát, bámul a füstbe és a képekre.

Várok, erjedő ingerültséggel és türelmetlenséggel és várok, pontosan járó karórám tanúsága szerint, kerek nyolc percig, míg a füstbenéző lány elnyomja cigarettáját és megszólításra érdemesít. Ezt mondja, minden érdeklődés és kérdő hangsúly nélkül: – Igen.

Vagyis megállapítja, hogy jelen vagyok, a sors kifürkészhetetlen akaratából, esetleg akarok is valamit, de ahhoz már ernyedt és közömbös, hogy meg is kérdezze: mi az ördögnek nyitottam rájuk az boltot ezen a csepegős, ködös délután, amely időjárás nyilván nem kedvez a fényképezés művészetének? Így magam vagyok kénytelen előadni jövetelem célját, az ingerültségtől dadogva és a dühös zavartól felszökkent vérnyomással, majd az egyperces aktus után, amíg a méregtől feszes vonásaimat megörökítették, megkérdezem tőlük, tanulták-e valaha valahol az illendőség és az udvariasság elemi szabályait, tekintve élethivatásukat, amelyben az emberekkel való közvetlen és kellemes bánásmódnak nagy szerepe van.

Válaszként végignéznek s újra elmerülnek színes képeikben, ábrándjaikban, jelezve, hogy ostoba kérdésemre nem hajlandók válaszolni. Megszűntem számukra létezni s ezzel a zavart, megszégyenült érzéssel kioldalgok a műteremből.

A tánc- és illemtan valaha tanrendi tantárgy volt, amelyet azoknak a régi iskoláknak szűk szemléletével egyetemben senki sem kíván vissza. Eszünkbe sem jut, hogy gyermekeink az udvari etikett silány utánzatát majmolják pukkedlivel és knibájgnival élemedett nőrokonok nagyobb örömére, de éppen az általános művelődés beláthatatlan méretű terjedésére, az átlagos szellemi színvonal rohamos növekedésére való tekintettel szóvá kell tenni egy nem tragikus, de annál bosszantóbb és kirívóbb lemaradást, amelyet napról napra mogorvábban tapasztalhatunk. Kezdünk lemaradni az európai civilizáció egyik fontos vívmányáról és kellékéről: az emberi illendőség, az udvariasság, a jó modor kötelező normáiról. Semmi átkos kispolgári csökevény nincs abban, ha egy fiatalember megtanulja ezeket a szerény alapszabályokat, amelyek jó néhány évtized óta szabályozzák néhány száz millió ember egymás között való érintkezését, megkönnyítve és áthidalva néha még a nyelvi nehézségeket is.

Felnőtt mellettünk egy nemzedék, amely legfeljebb házi oktatás keretében tanulta meg, hogy milyen apró s alig észrevehető figyelmességekkel lehet kifejezni a nő iránt érzett megbecsülést, felserdült egy korosztály, amely még az anyának sem adja meg azt az előnyt, hogy előbb engedné felszállni a villamosra, esetleg egy kézmozdulattal segítené, itt harsog körülöttünk egy egészséges, testileg-lelkileg jól fejlett ifjúság, amely – tisztelet a kivételnek – úgy viselkedik, mintha életének rendjét soha senki semmiféle formában meg nem határozta volna.

Nem az öt X-szel megterhelt korosztály természetes ingerültsége és féltékenysége íratja ezeket a sorokat, senki sem örvend jobban a háború óta született és felnőtt generáció harsány életörömének. A gond, amely ezeket a sorokat befelhőzi, abból táplálkozik, hogy amíg a társadalom gigantikus erőfeszítésekkel és áldozatokkal iparkodik az egész népet nevelni és művelni, ennek a szép és nemes törekvésnek legtöbb előnyét élvező ifjúságunk tekintélyes hányada olyan neveletlen, minta soha hírét sem hallotta volna az emberi érintkezés alapszabályainak.

Látok az utcán falkába verődött, kócos diáklányokat, egyik kezükben az iskolatáska, másikban vígan füstöl a cigaretta, láttam egy este egy csemegeüzlet előtt jól öltözött fiatal nőket beszélgetni, miközben egymás egészségére koccintották és ürítették azt a kis pálinkás flaskót, amelyet előbb az önkiszolgálóban vásárolták.

A nők ivása általában nem illendőségi kérdés már, mint ahogy nem illemszabály kérdése a huligán magatartása sem, azoknak a gyógyítása más szervekre és erélyesebb szabályokra tartozik. Pusztán az illetlenség és neveletlenség, a rossz modor és kibírhatatlan nyegleség az, ami meghökkenti az embert, hiszen gyakorlatban tapasztalja, hogy az idősebb dolgozó nemzedék helyébe lépők milyen módon is értelmezik a másik emberrel való törődés gondolatát.

Nem véletlen, hogy az áruházak vevői, a vendéglátóipari üzemek vendégei szívesebben fordulnak az idősebb eladóhoz vagy felszolgálóhoz, mert azoktól több joggal remélhetnek udvariasságot és előzékenységet, holott azt is tudjuk, hogy a kereskedelmi és vendéglátóipari tanulók képzésében nem feledkeznek meg az udvariasság és a jó modor oktatásáról sem, de a jelek szerint ez sok esetben falra hányt borsó.

Az idő múlik, hazánk évről évre szélesebb felületen érintkezik a nagyvilággal s a nagyvilág kezdi tisztelettel és megbecsüléssel szemlélni erőfeszítéseinket és eredményeinket, de mennyit ront ezen a tiszteleten és megbecsülésen egy rossz modorú pincér, egy unott és neveletlen eladó, mennyit ront egymás megbecsülésén az a nyegleség és neveletlenség, amelyet hellyel-közzel iparkodnak megnyirbálni önkéntes kertészek, holott az egész társadalomra kiterjedő kertészmunkára lenne szükség.

Baróti Géza (1965. december 10., 1. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!