Jobb megelőzni a problémákat, mint elszenvedni őket

Azon kellene aggódni, hogy miért nem mosolyog az átlag magyar ember, miért olyan az ábrázata minden második figurának, mint akit megrágtak és kiköptek.

Meglepetés nem érhet senkit. Bármilyen, tetszőleges vetületét nézzük a történetnek, siralmas a helyzet. Valójában nem az a kérdés, hogy az egészségügyi állapot különböző dimenzióiban milyen mutatókkal bírnak a magyarok. Ennek ellenére is szükség van arra, hogy időről időre megmérjék a magyar társadalom egészségügyi állapotát. Akár a daganatos, akár a keringési megbetegedéseket nézzük, garantált a toplista, a társadalom lelkiállapota pedig minden létező felmérés szerint elégtelen. Tort ül az anómia, mindent megmérgez a bizalmatlanság és a kiszolgáltatottság érzése. S ugyan az elmúlt negyedszázadban emelkedett a szüléskor várható élettartam is, az még mindig jócskán elmarad nemcsak a skandináv, de akár még a közeli – nyugati – országokétól is. Ez nem nyugatmajmolás: ez a számok és a tények világa, fontos indikátora az életminőségnek is. Utóbbiban nem a nagy tévé a lényeg, hanem a társadalom tagjainak egymáshoz való viszonya, a közöttük meglévő kohézió és szolidaritás mértéke, szemben az ösztönlények szintjére süllyedt tömegekével.

Mint a problémák legtöbb esetében, itt is a megelőzés lenne a leghatásosabb eszköz annak érdekében, hogy a gyerekeink egy vitálisabb, a melldöngetést minimalizáló, önmagában jobban bízó közösségben nőhessenek föl. Álomvilágban élek, joggal gondolhatja Tisztelt Olvasóm. Ami azonban tény: idealizmusom fakulni látszik.

Az egyén tehet akármit saját élete – és azon keresztül a családja – védelmében, ha számos olyan külső tényező fonja körül a mindennapjait, amit nincs módjában megváltoztatni. Mert azt el tudod dönteni, hogy leteszed a bagót vagy más hasonló mérgeket, kevesebbet és módszeresebben zabálsz. Még az is lehet, hogy heti egyszer elmész futni, mer’ ötvenévesen még látni akarod a kölyköd belenőni az életbe, hat láb mélyről az már nagy mutatvány lenne. Egyéni döntés, mérhető következményekkel. Ám a külső tényezőket már nem tudod uralni. A pozitív visszajelzést, a másik ember általi megbecsültséget, a munkahelyi elismeréseket – nem lehet, hogy mindig szar arc vagy és rosszul dolgozol – nem tudod kikényszeríteni. Így csak az elszenvedés marad számodra, annak minden lelki/mentális és fizikai/egészségügyi következményeivel együtt.

Elindult még a tavasszal az Egészséges munkahelyek – Kezeljük a stresszt! kétéves kampánya. Csak úgy dübörög. Megközelítőleg 440 milliárd forint vész el az „egészségtelen munkahelyeken”. Jó sok pénz. De szerintem milliószor többet ér egyetlen olyan élet, amelyet a túlzott és permanens munkahelyi stressz nyomorít meg. Azon kellene aggódni – ja, hogy ahhoz ki kéne menni a nép közé –, hogy miért nem mosolyog az átlag magyar ember, miért olyan az ábrázata minden második figurának, mint akit megrágtak és kiköptek. Az ébren töltött idejének nagy részét a munkahelyén tölti, s miközben szarrá stresszeli magát és örökös bizonytalanságban él – amit szépen haza is visz a titokban és önként, ingyen vállalt túlórák után –, azon gondolkodik, hogy vajon Csíkszentmihályi Mihály milyen állapotban volt éppen, amikor a flow-ról írogatott nagyon okos dolgokat.

Azt hagyjuk most, hogy a stressz által fellépő betegségcsoportok – végül is ez a burnout – kezelése milyen forrásokat igényel. De arról sajnos nem beszél senki, hogy az ebben a tünetegyüttesben szenvedő embernek milyen drámai mértékű az életminőség-romlása és miképpen szippantja be a fekete lyuk. És mindebből, az ezekre a bajokra adott rossz válaszokból jön a magas vérnyomás, a cukorbetegség, az elhízás, a rák minden fajtájával. Jön a rosszkedv, a motiváció és a vitalitás elveszítése, a folyamatos nyomás áthúzódik a privát élet minden területére. A végén nem marad, csak a túlélésre való berendezkedés, a kibekkelés torz önámítása. Holott az ember igenis alakíthat a saját sorsán, nincsen kőbe vésve semmi.

A Fejlövés blog további posztjai itt olvashatók.