A regény csúcspontja, azaz, amikor egy japán azzal szembesül, lehet olyan „párhuzamos világ”, ahol nem ők és a nácik, hanem a szövetségesek nyerik a háborút, nos, az viszont a legsejtelmesebb katarzisok egyike.
S ezt a sorozatban sikerült még jobban kiélezni. Illetve tulajdonképpen ez lesz a kulcsa mindennek. 1962, rémlik még? Elég csak annyit mondanunk, kubai rakétaválság – Kennedy és Hruscsov, ugye, vagy ó, jaj, Hitler és a japán császár. Érdekes párhuzamok, Az ember a fellegvárban ebben erős, egyúttal abban vérfagyasztó igazán, amint kibont egy-egy személyiséget. Perverz ugyanis, amikor azt látjuk, egy náci hóhér, történetesen John Smith Obergruppenführer (Rufus Sewell) is lehet ember. Ahogy a diktatúra ellen, a szabadságért küzdő „ellenállók” sem a feddhetetlen jóság archetípusai. Amint az is komoly fejtörést jelent, hogy a néző egyáltalán érezzen-e együtt egy olyan esendő, emberi tragédiákkal kikövezett karakterrel, akinek családtagja, netán férje egy népirtó rendszert tart fent.
A jó és a gonosz összemosódik, és a sorozat készítői zavarba ejtő dolgokkal bombázzák a nézőt. Például, hogy a hidegvérű gyilkos Smith parancsnok számára nem a birodalom és Hitler, hanem a családja védelme a legfontosabb. Ahogy a náci vezérek gyerekei, a harmadik birodalom leendő elitje, a fiatalok ugyanúgy elmerülnek a dekadenciába, a drogok látszatélvezetébe, mint ahogy akárcsak „nálunk” is megesik az ilyesmi. Egyúttal útkeresésük közepette – amint azt látjuk a saját identitását kereső egyik főszereplő, Joe Blake (Luke Kleintank) esetében – megjelenik az a lázadással felérő dilemma: úgy alakítsák a jövőt, hogy ne a tömeggyilkosságok árán véres világuralmat kiépített szüleink útját követve tegyék azt.
