Egy korábbi írásunkban részletesen beszámoltunk arról, mennyibe kerül az autó fenntartása Magyarországon, és összehasonlítottuk egy új, valamint egy kilencéves Opel Astra költségeit, természetesen az amortizációt is figyelembe véve. A cikkhez rengeteg hozzászólás érkezett, néhányan lefikázták azokat, akik képesek beleülni mások levetett négykerekűjébe, de azért valljuk be, kevesen engedhetik meg maguknak, hogy 5-6 millió forintot kicsengessenek – ha hitelt veszünk fel, akkor mire lejár a futamidő, a végösszeg a 10-12 milliót is elérheti – egy vadonatúj, illatos, tip-top verdáért.
A használtautó-vásárlás buktatóival is foglalkoztunk már, de akkor inkább a gépjárművek állapotára koncentráltunk. Most a kereskedők kerülnek fókuszba, méghozzá egy konkrét vásárlási eset kapcsán. Mielőtt felkínálnám azt a támadófelületet, hogy miért nem magánszemélytől vásárolok, halkan megjegyzem, hogy a hirdetések 80 százaléka mögött kereskedő áll. Gyakran még akkor is, ha amúgy magánszemélyként tünteti fel magát.
Kellett végre egy kocsi, mert gyerek is van, sok meglátogatni való barát is van, szóval elegünk lett a busz-villamos-vonat kombinációból, főleg mikor csemetével és csomagokkal vagyunk megpakolva. Hitel szóba sem került, a ráfordítható összeg 600-800 ezer forint. A márka és típus már adott volt (konkrétumot nem szeretnék mondani), és az is, hogy benzines kombi lesz. Az elmúlt néhány hétben számtalan kereskedésben jártam, és ha túltekintek azon a belső feszültségen, amelyet az okozott, hogy saját családomnak kerestem relatíve kevés pénzért életképes gépjárművet, tulajdonképpen remekül szórakoztam a dílerek stílusán és sokszínűségén. Vigyázat, erősen szubjektív „típusbemutató” következik!
Ő általában alkalmazott, ráadásul nemrég kezdte a szakmát. Bemelegített motorral vár minket – előző nap telefonon érdeklődtem a kocsi felől, és mondtam, hogy nyitás után nem sokkal érkezünk –, amire nyilván a főnökétől kapott utasítást, de pechjére még akkor is jár a gép lelke, mikor mi odaérünk, így meg is jegyzem, hogy azért jó lett volna, ha mi indíthatjuk be hidegen.
Az autóról szinte semmit sem tud, és ő is meglepődik, mikor az olajszintet nézve kiderül, hogy a pálcának még az alja sem érinti a kenőanyagot. Ekkor már tudom, hogy nem fogom megvenni a fehér szépséget, de azért próbakörre elmegyünk vele a kereskedésben lévő két utcácskában, mivel a forgalomba nem mehettünk ki. A srác lényegi mondanivalója abban merül ki, hogy „Ismerjük a tulajdonost, aki bizományban hagyta itt a kocsit. Nagyon szimpatikus ember, és most egy ugyanilyen autót vesz, csak újabbat.” A telephelyen több kereskedés is van, apósommal azokat is megnézzük, és mikor indulunk hazafelé, látjuk, hogy a fiatalember egy flakonból épp utántölti azt a hiányzó három litert. Nyilván megkapta az ukázt a főnöktől, csak kicsit későn. Természetesen nem akarom bántani a kezdőket, belőle még bármi lehet, de hogy a kereskedő vezetője egyedül rábízza a boltot, azt hatalmas hibának tartom, hiszen abban a pillanatban ő a cég képviselője.
Ebből a típusból sajnos Dunát lehetne rekeszteni. Jellemzője a napszemüveg, a bőrkabát és hogy úgy beszél az emberrel, hogy közben a mobiltelefon a fülén van, és éppen veszekszik egy másik kereskedővel, aki nyilván túl olcsó ajánlatot tett valamelyik gépkocsira. Flegmán készségesnek tűnik, hozza a kulcsot, közben magyarázza, hogy mennyire elege van ebből a típusból, mert ebben az évben már vagy négyszázat eladott belőle. Juj, de sajnállak, hogy ezek szerint ilyen jól megy a bolt! Mikor felhívjuk a figyelmét valamelyik hibára, akkor viccesen megjegyzi: „Persze, de mi a francot is várunk egy ennyi idős autótól, ennyi pénzért?” Az autó motortere okádék – csupa olajsár mindenhol, meg valószínűleg be is ázik, mert szét van rohadva szinte minden –, szerinte semmi gond vele; a hangja hulladék, szerinte minden rendben lesz, ha olajat, szűrőket, gyertyákat meg vezérműszíjat cserélünk Alig bírom ki nevetés nélkül, de nem akarom agyonveretni magam ott a helyszínen, mert a környéken még legalább hét darab „man in black" kószál.
Másik hely, másik időpont. A férfi nagyjából velem egyidős, hamar elkezd bratyizni, és elképesztően megértő az igényeimet illetően. Direkt felhívja a figyelmemet néhány hibára a Németországból behozott kocsival kapcsolatban. „Valami süvít a vezérműszíjnál, de azt eladás előtt cserélem. Nincs kalaptartó, viszont interneten ötezerért találsz. Rozsdásodik az egyik küszöb alja, de ez jellemző a típusra.” Simán felrak egy P-s rendszámot a próbaútra, látszik, hogy el akarja adni a verdát. Rendesen megtépem a bajszát, kicsit jobbra húz, valami nem oké a futóművel. Meg is jegyzem neki, és kérdem tőle, ha 590-ért van meghirdetve az autó, s ez már tartalmazza a körülbelül 70 ezer forintos regisztrációs adót, emellett állítólag fizetik a vezérműszíjnál a görgőcserét, valamint a friss műszaki vizsgát, plusz rászámoljuk a hasznát is, akkor mennyibe kerülhetett a kocsi Németországban. 1000 euróba? Csak motyog valamit a bajsza alatt, de én jól tudom, hogy annyi pénzért arrafelé is csak hulladékot lehet kapni. A végén alaposabban megnézem az autó elejét, és látom, hogy „elmászott” a motorháztető, és a szélvédő alján is igen hosszú, bár alig látható repedés húzódik keresztben. A motortérben aztán kiderül a turpisság, az első váznyúlványok bizony meg vannak görbülve, az egyik oldalon ki is szakadtak azok a csavarok, melyekkel a kerékjárati dobhoz volt rögzítve. Túl nagy pofont kapott ez a kocsi szemből. Ezt már inkább nem említem neki, biztos talál olyan balekot, aki örömmel megveszi.
Ezt a típust tisztelem. Mert zseni, mert kereskedésre született. Ez a fajta képes eladni egy idős házaspárnak mondjuk egy 2,5 literes turbódízel Opel Omegát, noha a bácsi egy Suzuki Swiftet nézett ki magának. Mindent tud a telepen lévő összes autóról, vagy legalábbis úgy csinál, mintha tudná. Jó emberismerő, és csakis a vevőre koncentrál. Ez egészen addig tart, amíg receptorai révén megállapítja, hogy tényleg komoly érdeklődőkkel van-e dolga vagy csak hétvégi bámészkodókkal. Utóbbi esetben udvariasan lelép, majd újabb áldozatokat keres, mint egy vércse. Természetesen pont az a gép, amely iránt érdeklődünk, az anyukájáé vagy a legjobb barátjáé, esetleg a szomszédjáé. Ezen csak nevetni tudok. Ő úgy tesz, mintha kicsit megsértődne rajta, de bizonygatja az igazát: „Most nem hiszed el? Esküszöm, hogy a szomszédom, tessék, itt a száma, hívd fel! Úgy vigyázott az autóra, mint egy hímes tojásra. De nem fogok én ám könyörögni, ez a kocsi még ma el fog kelni, azt garantálom!” Profi kalmár. Hogy érdemes-e tőle autót venni? Mivel ért a kocsikhoz, és tudja, hogy az elégedett vevőnél nincs jobb reklám, általában nem foglalkozik hulladékkal, de azért ne hagyjuk magunkat rábeszélni egy Omegára, ha Swiftért indultunk el otthonról.
Bizony-bizony, szerencsére ilyen is van. Nem árulok el nagy titkot, egy ilyen embertől vettem meg végül az autót. Segítőkész, nem nyomul, és nem akarja elhitetni a teljesen nyilvánvaló hibáról, hogy nem is hiba. Meg lehet nézni, ki lehet próbálni mindent, a próbaúttal kapcsolatban is készséges. Sőt, az én emberem abba is belement, hogy az előző tulajdonost, akitől ő vette a járművet, felhívjam telefonon és kikérdezzem a kocsi előéletével kapcsolatban. Általában az is jellemzi az ilyen kereskedőtípust, hogy roncsokkal nem foglalkozik, nem abból akar megélni, hogy „Németből" behozott bontószökevényeket működőképessé alakít, aztán rásózza a szerencsétlen vevőkre. Alkudni csak minimálisan tudtam nála, mert tisztában volt azzal, hogy az autó jó vétel, és nyilván látta is rajtam az elszántságot.
