Évszázadokon át fennmaradt egy maroknyi magyar közösség a szász, majd későbbi román tengerben a Vöröstoronyi-szorosnál. Eleink az Árpád-korban kerültek oda, védelmi céllal, őrizni a Magyar Királyság határvidékét, vagyis azt a vidéket, ahol az Olt folyó áttör a Kárpátokon.
A Dél-Erdélyben lévő Szeben megyében járunk. Oltszakadáton a mai napig élnek a magyar hagyományok annak ellenére, hogy a helyiek régóta csak négy osztályt tudnak elvégezni anyanyelvükön. Előbb a szász szomszédság hatott rájuk – nyolc évszázadon keresztül éltek együtt velük –, később románok és cigányok jöttek, így alakult ki egy különleges, közös elemekből táplálkozó kultúra. Az oltszakadáti magyarok ünnepi ruházata látszólag nem őrzött meg magyar ruhaformát vagy díszítő elemet, nagyrészt a szászokkal és románokkal való együttélés hatása határozza meg viseletüket. A ruhadarabok megnevezése viszont magyar: bőrcsizma, posztónadrág (nyáron fehérharisnya), pántlikás kalap a legényeknél, alsószoknya, ráncos rokolya, fekete kötény, hímezett ing, lájbicska, vállkendő, fekete párta a lányoknál.
A húsvéti hagyományok viszont teljesen magyarok: a legényegylet tagjainak csoportos locsolkodása, a lutheránus egyház gyülekezeti termében, sajátos liturgia szerint elosztott piros tojás, valamint a húsvéthétfői kakasütés és az azt követő közös vacsora és tánc is magyar örökség. Utóbbira azért van szükség, mert a hagyomány szerint ha kakast áldoznak a falu szélén, a földek közelében, akkor arra az esztendőre jó termést idézhetnek elő.
András Gabi nagypolgár és a legények apja Verdes Vasile (Bebe) a kiválasztott kakassal. A kakasütésre idén két héten keresztül keresték a szárnyast, mire megtalálták a tökéletest. Piros kakasnak kellett lennie, és fontos volt, hogy minél hosszabb legyen a faroktolla
