A közösségi munka öröme

Interjú a pécsi diákszínjátszás két meghatározó alakjával, Tóth Zoltánnal és Komlóczi Zoltánnal.

– Néhány éve már annak, hogy nem csak diákszínjátszással foglalkoztok. Mesélnétek az egyesület többi profiljáról is?
T. Z.: – Igazából 2001-től 2007-ig nagyrészt csak egyetemi színházi előadásokat hoztunk létre; 2006-ban jöttek a diákszínjátszó előadások. 2007-től már színházi nevelési foglalkozásainkra, drámapedagógiai foglalkozásainkra és diákszínházi előadásainkra is el lehet jönni. 2008-tól van regisztrált színházi műhelyünk, így független színházi előadó szervezet lettünk, és ekkortól számítva vannak színházi előadásaink is. 2011-től vált teljessé a struktúra: fenntartunk most már egy alapfokú művészeti iskolát is, amelynek főként a színjáték a profilja, ez az Eck Imre Alapfokú Művészetoktatási Intézmény. Úgy lehet legjobban jellemezni a mostani állapotokat, hogy az egyesület, mint intézmény, fenntart egy alapfokú művészetoktatási iskolát, egy színházi nevelési műhelyt és egy regisztrált színházi előadó szervezetet.

– Mekkora az érdeklődés a fiatalok körében a diákszínjátszás iránt? Szerintetek országszerte számottevő ez?
K. Z.: – Erre nem tudok biztosat mondani. Abban az időben, amikor középiskolás voltam, még én is nagyon nehezen vettem rá magamat arra, hogy elmenjek egy próbára. Két hónapnyi nyaggatás kellett, viszont utána már ott is maradtam, azóta is itt vagyok. Azt veszem észre, hogy az utóbbi években egyre többen jelentkeznek hozzánk. Ez talán annak is köszönhető, hogy több, igazán jó és szórakoztató beavató színházi előadást csináltunk, amelyek főként azoknak szólnak, akik még soha nem voltak ilyen környezetben.
Nagyon sokszor van az, hogy előadások után megkérdezik a fiatalok, lehet-e járni hozzánk színjátszó körre. Szintén sokszor előfordul, hogy elmegyünk egy-egy olyan iskolába, amelyikkel még nincs partner viszonyunk, felajánlásunk szerint 1-2 órás tréningeket tartunk, utána szoktak érdeklődni a gyerekek. Nagyon-nagyon sok ilyen srác van, szeretik is csinálni, és örömmel tölt el, hogy mindannyian nagyon tehetségesek. Minden szakkör plusz erőt ad nemcsak az elvégzendő munkában, hanem az ember életében is. Nagyon szeretjük őket. Mellesleg, ha én is ilyen tehetséges lettem volna fiatal koromban, akkor lehet, hogy már nem itt lennék, hanem Franciaországban. (nevet)
T. Z.: – Szerintem alapvetően az a legmeghatározóbb, hogy az ember társas lény, és talán a diákok ezt még jobban érzik, mert nem köti le őket annyira például az, hogy valamiből meg kell élni. Hihetetlenül felfokozottan jelentkezik az igény a közösségi élmények, a közösségi színterek iránt. A közös munkában – mert létrehozni egy színházi produkciót az akarva-akaratlanul is munka – élmények és olyan lehetőségek szabadulnak fel számukra, amiben öröm és játék van. A legszebb az, hogy ebből az élményből, ebből a játékból lesz a munka. Pécsen az az örömteli helyzet áll fenn, hogy divat lett a színjátszás. Ebben a városban 400 diákszínjátszó él, szerintem sehol nincsenek ennyien az országban egy közösségként. Tudjuk egymásról, hogy diákszínjátszók vagyunk, figyeljük a másikat. Nem beszélve arról, ha 400 diák megismeri, milyen jó a művészet és milyen jó a színház, az jelentheti azt is, hogy minimum – ha csak a klasszikus családmodellben gondolkodunk – 1600 pécsi embernek a kultúra az életének a része; az pedig már mennyiség.
K. Z.: – Az a meghökkentő, hogy ez a 400 gyerek ismeri egymást, emellett keresik is annak a lehetőségét, hogy a diákszínjátszó csoportok külön-külön is megismerkedjenek egymással. Nemcsak egy táborban, hanem akár egy regionális diákszínjátszó találkozón, vagy akár itt, nálunk is. Ha megszületik egy előadás, akkor a többi színjátszó megtölti a nézőteret. Szerintem nagyon jó, hogy a diákjaink vevők egymás tevékenységére, és azokkal töltik el a szabadidejüket, akikkel jól érzik magukat, és később is számíthatnak támogatásra egymástól.

---- Oldal címe ----

– Milyen módszerekkel dolgoztok a diákokkal? Klasszikus vagy inkább kortárs darabokat tűztök repertoárra?
T. Z.: – A módszerünk lényege az, hogy elsősorban a gyerekeket akarjuk megismerni, az ő problémáikat.  Amelyek tulajdonképpen ugyanazok, mint azoknak, akik évtizedekkel ezelőtt voltak fiatalok. Nyilvánvalóan egy 15 évesnek ugyanúgy központi mozgatóeleme a szerelem, a barátok, mint a 30 évvel ezelőtti fiataloknak. Ha őket megismerjük – és erre nagyon jó a drámapedagógia –, akkor olyan előadásokat hozhatunk létre, amik őróluk szólnak, és ezért jönnek el a többiek is megnézni, mert keresik a jövőt, keresik a jelent. Valószínűleg ebből fakad az, hogy több kortárs művet használunk.
Nem túl jó példa, mert klasszikus, de a Hamlet dióhéjban arról szól, hogy van egy kölyök, akinek meghal az apja, és egy új családba kerül be. Hányan válnak el, hányan kerülnek új családba, hányan kerülnek azzal szembe, hogy új apjuk lett? Pécsen, vagy bárhol egy gimnáziumban a gyerekek több mint fele csonka családból származik, vagy egy új családba kerül elvált szülőkkel. Az előadásaink egytől-egyig a közösségnek a munkája, és hogyha 16 ember problémájáról beszélünk, akkor lehet, hogy sokkal könnyebben azonosul vele a másik kétszáz. Sokkal nagyobb lesz egy-egy előadás univerzalitása.
K. Z.: – Így is épülnek fel az előadásaink: leginkább azok alapján az élmények vagy hatások alapján rakjuk össze őket, amelyeket a gyerekek mondanak. Nagyon sokszor ők maguk hozzák elő a problémákat, és segítenek a másikon azzal, hogy meg is adják rá a válaszokat. Igazából afféle mentorszerepünk van a diákszínjátszó foglalkozásokon, szinte csak terelgetjük őket, mert képesek arra, hogy segítsenek egymásnak. Őbennük rejlik ennek a helynek a legnagyobb erénye és a varázsa.

– Véleményetek szerint mekkora a szerepetek Pécs város kulturális életében?
K. Z.: – Mi nagyon szeretnénk, hogy ha nagy lenne. De úgy veszem észre, a város nem mindig a helyi nyersanyagot akarja kibányászni, hanem inkább elhozza az arany és az ezüst ékszereket máshonnan, ami itt kissé kopottasan csillog, de ebben is észlelhető változás.
T. Z.: – Jelen pillanatban 25 alkalmazottja van az egyesületnek, ami azt jelenti, hogy Pécsen gyakorlatilag a Zsolnay Kulturális Negyed után mi vagyunk a legnagyobb kulturális intézmény, ahol ennyien dolgoznak. Ha a számadatokat nézzük, akkor biztos, hogy nagy a kulturális szerepünk. Amikor elmegyünk egy színházi előadásra, akkor nincs olyan, hogy ne találkoznánk saját, volt játszóinkkal, akik gyakran szervezőként vannak ott. Kis túlzással a kultúrának már valamilyen szinten mozgatórugóivá is kezdenek válni azok, akik nálunk kezdtek. Vagy amikor azt látjuk, hogy az Országos Diákszínjátszó Egyesületben a mi volt színjátszóink dolgoznak és ténykednek, az mindig örömteli.
Nyilván sokkal nagyobb szerepünk is lehetne Pécs kulturális életében, de ha abban gondolkodunk – és nem véletlenül egy csiga a logónk –, hogy ezek nagyon lassú folyamatok, akkor teljesen érthető a jelenlegi helyzet. Viszont keményen dolgozunk most már 6-7 éve, és elkezdtük a saját nézőinket, a saját fenntartókörünket – csúnya szóval élve – „kinevelni”. Ha dolgozunk 10 még évet, akkor lehet, hogy képesek lehetünk egy olyan színházzal és neveléssel foglalkozó kulturális egyesületet létrehozni, ami képes lesz fenntartani magát. Ez a hosszú távú célunk – persze a kultúra soha nem lesz rentábilis –, amit vehetünk úgy is, hogy egy nagy családot hozunk létre. 2009-ben az addig rendszeresen kapott állami támogatás hiánya miatt csődközeli állapotba kerültünk, akkor épp az akkori kicsi holdudvarunk mentett meg minket, az a 200-300 ember, aki összehozott több mint egymillió forintot, hogy túléljük azt az évet.

– Jelenleg miből tudja magát fenntartani az egyesület? Támogatásokból, magántőkéből, esetleg pályázatokból?
T. Z.: – Tulajdonképpen mindháromból. Érdekes, hogy 2010 óta gyakorlatilag megnyolcszorozódott a költségvetésünk. 2010 előtt 3-5 millió forintból működtünk évente. Mára igen jelentős pályázati forrásaink is vannak; ezekből éves szinten olyan 40 és 50 millió forint közötti összeghez jutunk. És van még a független színházi pályázati forrásunk, ami – ha az idei évet nézzük –, közel 9 millió forintot hozott a konyhára. Ez azért is nagyon érdekes, mert mostanában sokkal jobban odafigyelnek a vidéki társulatokra, mint eddig, soha nem kaptunk még ekkora forrást. Közben persze minőségileg és szakmailag is növekszünk, és talán emiatt már jobban odafigyelnek ránk, mint eddig bármikor. Ehhez adódnak a támogatói források az adószázalékoktól kezdve az egyéni szponzorációkig, illetve az idei évtől a társasági adókedvezmény – amit az eladott jegyek alapján kapunk. Nyilván jelen pillanatban leginkább a pályázatoktól függünk, de ha adódik még 1-2 hasonló jó év, akkor  20-25 embert el tud tartani egy ilyen intézmény, mint a miénk.

– Milyen jövőbeli megmozdulásokra készültök, illetve hol találkozhatunk veletek Pécsen vagy inkább országszerte?
T. Z.: – Jelenleg egy saját kamarazenekar létrehozásán fáradozunk, amely a színházi előadásokat is segítené. Sőt erősíteni tudja az ide hozzánk járó gyerekekben, hogy nem csak a színház, hanem a zene is olyan út, ami bonyolult érzelmi skálákat képes felvonultatni; tulajdonképpen ikertestvére a színháznak.
A színházi inkubátorház elég jelentős megmozdulás a részünkről, mert Magyarországon mostanában nem szokás új színházakat létrehozni. Nagyon nagy váltás előtt állunk: bérletrendszert fogunk kialakítani, „rendes” színházi módon fogunk működni, ami azt jelenti, hogy egy hónapban úgy 10-14 előadásunk lesz. Nagyon sok az eladott előadásunk, több, mint 60, ami kapitális mennyiség; rengeteget játszunk a környező országokban is.
Szeretnénk megvalósítani egy nagy projektet, egyfajta „határtalan színházat”. Ennek az a lényege, hogy olyan miliőt hozzunk létre, ahol a szlovén, horvát, illetve vajdasági magyarok együtt tudnak alkotni egy határtalan színházi régiót. Hozzánk közelebb van Lendva, Zenta, Eszék, mint Győr vagy Miskolc. Tehát nekünk sokkal kézenfekvőbb az ottaniakkal, főleg a magyar nyelvű diákszínjátszókkal felvenni a kapcsolatot.
Amikor a Nemzetközi Diákszínjátszó-találkozót szerveztük, fel sem vetődött fel a szerbek és magyarok között, hogy egymásnak ugorjanak, mert közös volt a nyelv. Ezalatt a színház univerzális nyelvét értem. Nekünk ez a legfontosabb, hogy ezt a színházi régiót valahogy létrehozzuk.
A másik pedig az, hogy az országon belül a két, hozzánk hasonló társulattal, a celldömölki Solti Lajos Színházzal és a pápai Teleszterionnal felvegyük a kapcsolatot. Nyilvánvaló, ha hasonlóan működünk, akkor van közös pont, és együtt könnyebb fennmaradni. Tehát jelenleg ez a két nagyobb tervünk van, de elértünk a határra: közel 21 partnerünk van, nem tudunk tovább nőni. Legalább 4-5 évnek el kéne ahhoz telnie, hogy kinevelődjön még egy olyan generáció itt nálunk, amelyik képes ennyi embert minőségi munkával és minőségi neveléssel bevezetni az életbe és a színházba.