Ott csatlakozunk Theodore-hoz, amikor már alaposan elszigetelve, a már említett digitális remeteségben vegetál udvarias kétségbeeséssel. A megváltás szinte észrevétlenül lép be az életébe. Egy egyszerű vásárlásnak köszönhetően percek alatt installálja életébe Samanthát, az intelligens operációs rendszert, aki nem elég, hogy szinte erotikusan búgó női hangon társalog a tulajdonossal (már ha az nem a férfihangot választja), hanem gazdája érzelmi reakciói alapján meg elképesztő kapacitása segítségével önálló személyiséget is növeszt magának.
Adná itt magát a ziccer, hogy akkor Theodore végül is valami betegesen narcisztikus érzelmi katyvaszba mászik bele azzal, hogy apránként nemcsak a gyakorlati életét megkönnyítő rendszerként és szellemes társalkodóként, hanem igazi társként kezd gondolni Samanthára. Ám alapvetően a film nem annyira erről a kifordult Pügmalión-történetről szól, hiszen éppen az az egyik leginkább bizarr vonása ennek a kapcsolatnak, hogy a gép is egészen önálló egyéniségnek tűnik benne.
Nehéz lenne azért elítélni hősünket, mert belemegy ebbe a fura viszonyba. Hiszen nem elég, hogy Samantha Scarlett Johansson hangján flörtöl és ölt testetlen lelket főhősünk életében, de rendkívül szellemes, figyelmes, okos és érzékeny is. Elvileg ugyebár mindezt Theodore-nak köszönheti, de Jonze – talán figyelmetlenségből, talán szándékosan – nem azt a kérdéskört járja körbe, hogy vajon saját személyiségünk bűvköre miatt szeretnénk-e, hogy társunk egyenlő legyen a fejünkben elképzelt lénnyel, és mi történik akkor, ha ez az elképzelt lény egyszer csak tényleg megszólal, viszont még csak a kezét sem foghatjuk meg.
